Így advent idején már többször elgondolkoztam azon, hogy mi az, ami számomra, talán többünk számára legelőször elhozta, és mindmáig a legerősebben hordozza és viszi tovább a karácsonyi üzenetet. Ami úgy meg tudja lágyítani az ember szívét, hogy még ha a legzűrösebb világi forgatagból is esünk be az ünnep fénylő csillaga alá, egy pillanat alatt minden zaj elcsendesedik körülöttünk, megnyugszik a lelkünk, és egy kicsit magunkba szállunk. Nos ez az, „ami” vagy inkább „aki”: a karácsonyi énekek világa. Hiszen, ahogy azt az evangéliumok hirdetik: „Az ige testté lett”, s mihozzánk kicsikhez és nagyokhoz, hitben járókhoz és a hitre vágyókhoz egyaránt, csodálatos versek és dallamok, dicséretek és népi énekek formájában jutott el először a hír az Úr Jézus érkezésének csodájáról.
Gyerekkorom soha el nem halványuló emléke az, amikor nagyszüleimmel, Bereczky Alberttel és feleségével, Piroska nagymamámmal, szüleimmel, dr. Nagy Endrével és Teréz édesanyámmal, a Szalai házaspárral, Tildy Jolán nénivel és Berci testvérbátyámmal együtt töltöttük a szentestét. Mi gyerekek, persze, nagyon vártuk az ajándékokat. Akkor még szerényebb világ volt (az 50-es, 60-as években), egy-egy könyv vagy labda is nagy örömet okozott, de ahogy egy kicsit nagyobbak lettünk, egyre jobban és jobban vártuk és vágytuk a karácsonyfa körüli közös éneklést. Ilyenkor végigénekeltük a református énekeskönyv összes karácsonyi dicséretét, olykor többször is. Később, már mi gyerekek magunk is kértünk éneket. Én például, majdnem mindig a 329-est kértem: „Itt állok jászolod felett, ó Jézusom szerelmem…”. Nem sokkal később, eljutottam a 2. versszakig is. Úgy morzsolgattam a szavakat, dúdoltam J. S. Bach gyönyörű dallamát, mintha újra és újra keresztelőn volnék: „Nem éltem még e föld színén: te értem megszülettél…” Azóta is, amikor a „lelkem roskadozva vittem” vagy éppen örömömben sokszor „jutalmaztam meg magam” e felséges énekkel.
Később, kiskamasz koromban, édesapámmal gyakran látogattuk meg keresztszüleimet Bánhidán (ez a község ma Tatabánya egyik kerülete). Mivel apám és keresztanyám csak igen „hamiskásan” tudtak énekelni, ezért nem is szerettek, viszont a szép melódiát, zenét szívesen hallgatták. Szenteste a Bécsi Rádióban szinte folyamatosan a Stille Nacht-ot játszották: „Stille Nacht, heilige Nacht…” („Csendes éj, szentséges éj…”). Édes dallam, talán túl szép is – gondolom érthető, hogy mit akarok ezzel mondani –, mégis, ha hallom, mindig a már rég elhunyt édesapámra, keresztszüleimre és a velük töltött karácsonyokra emlékezem.
Már felnőtt koromban, lengyel feleségem révén, más karácsonyi énekekkel gazdagodott családunk: ezek a lengyel kolendák. Olyan gyönyörűek, hogy nem lehet meghatottság nélkül sem hallgatni, sem énekelni őket. Márpedig nálunk szenteste, ezeket énekelni kell: „Wsród nocnej ciszy glos sie rozchodzi…” („Az éjszaka csendjében egy hang hallatszik…”)! Az első strófák után persze feleségem magára marad, mert a többiek tudománya hamar elfogy. Ez nem is baj, hiszen szép hangja van, s mi többiek áhítattal tovább hallgatjuk. Amikor azután már a magyar nyelvű dicséretekből is kifogytunk, de ifjaim türelme még nem fogyott el, felteszem a karácsonyi magnókazettát, amelynek egyik felén a Debreceni Kántus, a másikon pedig a lengyel Mazowsze együttes gyönyörködtet bennünket. Reménységünk szerint, idén is így tölthetjük el együtt, családi körben az Úr Isten szeretetének mindannyiunk iránt megnyilvánuló áldott ünnepét.
Mint ahogy a fény közvetíti a látható információt: a képet, úgy hintik szerte szét énekeink nemzedékről nemzedékre a szívünkben felgyulladó karácsonyi örömhírt, az Igét: „Ne féljetek, mert íme, hirdetek nektek nagy örömet, amely az egész nép öröme lesz: Üdvözítő született ma nektek, az Úr Krisztus, a Dávid városában.”