„Talán az utolsó magyar, aki emlékszik még Ázsiára.” Simonyi Imrének, a református vers-aforizmák és enigmák magányos, különutas költő zsenijének e döbbenetes sora idézi elénk talán leghívebben a Fekete Bojtárt, a mindenség dalosát, Sinka Istvánt. Ő Simonyi szerint is lehetett gőgös, mint egy király, hiszen nála talán senki nem érkezett mélyebből és távolabból a költészet csúcsára.
Medvigy Endre gyönyörű szavával – „a magyar parasztság hányatott sorsú népi énekese” 1897. szeptember 24-én született Nagyszalontán. E tájnak, e költővé bűvölő világnak, a Partium melankolikusan szép és szomorú városának varázslatos ereje lehet. Vagy megfordítva: Arany János, Ady Endre, Erdélyi József és a zord, bibliás szavú Sinka glóriája fényezte aranykori szellembirodalommá Nagyszalonta mikrokozmoszát. Sinka István monográfusa, Görömbei András kiváló könyvének tanúbizonysága szerint is mítoszfakasztó és -teremtő alkat. A legköznapibb tárgyakból, a sivár és szomorú szegényszagból, az erdélyi részek kimondhatatlanul gyönyörűséges síkjaiból, hegyvölgyeiből, tocsosaiból, suttogó nádasaiból – melyek talán Toldi Miklós farkasölő hőstettének is tanúi lehettek – zúgó, vériszamos titkokat őrző erdeiből, reménytelin vadregényes és reménységveszejtőn terméketlen nyomorszigeteiből, olyan költészetet fakasztott, amelyhez aligha van fogható még a géniuszteremtő huszadik századi magyar és európai lírában is. Kincseket gyötört elő a mélyvilágból, mint a mindenkinél bátrabb és elszántabb óceáni gyöngyhalászok. Előbb Bihar, majd Békés, ez utóbbi drámaian szegény földről Gereblyés, Sárga-Mágor, Vésztő voltak életútjainak állomásai.
Korán elárvult, a szilajpásztorok, a bojtárok kemény életét élve őrizte magában az öregek meséit, mondáit, s forgatta naponta haláláig, a feketére festő Pesten is az őt nyelvészművésszé nevelő „könyvek Könyvét”, Károli Gáspár református bibliafordítását. E zord, ősi, bonyolult és mégis a legegyszerűbb, tiszta lelkekhez utat hasító könyv, Isten Igéje, a Megváltó Tanúságtétele átitatta lényét. Ő is már-már áttetsző, kristályos sodrással, s mégis példázatos polifóniával szólott. S ehhez a forrásmélységhez és artézi tisztasághoz társult a táltos látnokság, a látó ember mindentudása. Amellyel látja és velünk is láttatja őseinket, ahogy Szkítiában, a meotiszi pusztaságban Etelközben vágtatnak. S miközben Csaba királyfi csillagösvényét tapodja paripáik patkója, arcuk mégis földi. Szegény szilajpásztorok földnehéz bölcsességeket őrző földművesek ábrázatát viselik, akikkel a költő gyermekként találkozott.
(Következő számunkban munkássága ismertetésével folytatjuk.)
A megemlékezés szövegét összerendezte: Lambert Győzőné