Rövid életét az ember
Csak bánattal élje?
Hajts ki, hajts ki örömemre
Szőlő venyigéje!
Gyönge hajnalszin piroslik
Most az uj levelkén:
Nedve csillogó, tüzes lész
Mint a déli napfény.
Ifjuságom gondtalan volt
S nem becsűle téged;
De most véled mindhalálig
Tartó frigyre lépek.
Hajlik a kor s kél az ember
Annyi búra, bajra!
– Amint vénül a fa, jobban
Szúr a tüske rajta.
A tavasznak nyár hevében
Fonnyad el virága;
Őszi dértől lészen a nyár
Gazdag lombja sárga:
Minden éket önfejéről
Bár az év letépett:
Meghagyá az aranyszemü
S rózsaszin gerézdet.
Fényes álmainkra gond jő,
A sziv tettre lobban;
Mindennel felhágy az ember
Végre kedvhagyottan.
S örömet ha semmiben már
Nem talál a jámbor:
A borongós őszre mégis
Marad – egy pohár bor.
Ritka seb, melyet begyógyit
A sors, aki vágta;
Ugy adá a bort, hogy abban
Lenne orvossága;
S bár a sebre ebben is csak
Rövid gyógyulás van:
Jól esik, hogy tartja éde
Meleg zsibbadásban.
Hajlik a kor, és borongva
Jő az est feléje!
Hajts ki, hajts ki örömemre
Szőlő venyigéje!
A bor lángja hogy derengjen
Az öreg bus kedvén,
Mint az alkony fellegén, a
Rápirosló napfény. –