Mint szeptemberi számunkban jeleztük, gyülekezeti kórusunk jubileumi koncertre készül. A Hálaadás kórus 15 éves – ebből az alkalomból beszélgettünk Kárpátiné Berkesi Boglárka karnaggyal.
Hogyan emlékszel a kórus első éveire?
– 1999-ben kerültem véglegesen a gyülekezethez. Akkoriban még a kántorkodás is nagy kihívás volt számomra, hozzá kellett csiszolódnom a gyülekezet énekes szokásaihoz, ugyanakkor próbáltam vezetni is. A kórus csak alkalmanként járt össze próbálni a zenés szolgálatok előtt. Eleinte egyszerűbb, könnyebb darabokkal próbálkoztunk – sokkal kisebb felállásban –, de az első perctől nagyon élveztem és örültem, hogy a lelkészünk is ennyire a szívén viseli a kórus ügyét.
Mi volt a legnehezebb feladat számodra a kórusépítéssel kapcsolatban?
– Talán a rendszerességre nevelés a legnehezebb a mai napig. Természetesen senkitől nem várhatok erőn felüli áldozatot, de kétségtelenül a legszebb dolog megélni azt, mikor mindannyian ugyanazzal az őszinte lelkesedéssel akarunk szolgálni, s hogy ez a lehető legméltóbbá váljon, elengedhetetlenül fontos az összetartás.
Van-e olyan élményed, ami különösen megragadó?
– Valahol minden énekes szolgálat felejthetetlen, mert hálával áldozunk Istennek és ezt mindig csodálatos megélni. Mégis voltak olyan mérföldkövek a kórus 15 évében, melyekre talán évtizedek múlva is szívesen emlékszünk vissza. Istennek legyen hála, a Vivaldi: Glória bemutatása csak egy a sok közül. Számomra legalább annyira nagy élmény volt a Kodály emlékkoncert. Daróci Bárdos Tamás zeneszerző, Tanár Úr előadását és hozzánk fűzött kedves szavait mindannyian szívünkbe zártuk. És ennek a kedves találkozásnak lett szép következménye a régi zeneakadémiai fellépésünk, ami szakmai értelemben számomra különösen nagy élmény, hiszen nem tudhatom, megadatik-e még hasonló az életemben! A CD-felvételünk hasonlóan felejthetetlen esemény volt. Azon az ominózus szombati napon maximálisan átélhettük az összetartozás erejét. Azóta is büszke vagyok a csapatunkra, hogy végig koncentráltan, töretlen lelkesedéssel, egy emberként akartuk, hogy a lehető legjobban sikerüljön a felvétel. Végül had essen szó a gyönyörűséges nagypénteki alkalomról, amit azóta is hálás szívvel emlegetünk – s talán nem csak mi, hanem a Kárpát-medence reformátusai is.
Honlapunkon az áll, Vivaldi: Gloria című művének előadása volt a csúcspont a kórus eddigi munkájában. Egyetértesz? Te mit tekintesz a legnagyobb eredményednek?
– Úgy gondolom, az elmondottak összessége adja a legnagyobb eredményt, emellett minden „kiszállás” – külső szolgálat – emlékezetes és maradandó élményt nyújt. Az egyik legmeghatóbb 2009 novemberében volt, mikor a monoszlói kórushétvége zárásaként Köveskálra mentünk szolgálni. A fűtetlen templomban kb. 10 embernek énekeltünk. Drága Szűz Károly bácsi, a lelkipásztor szívből jövő szavai mégis olyan melegséggel töltöttek el bennünket, hogy szinte már nem is fáztunk.
Mik a kórussal kapcsolatos terveid, rövid- és hosszútávon?
– Rövid távú terveink, hogy az idén ránk bízott feladatokat méltón elvégezzük, és tegyük felejthetetlen élménnyé a 15 éves jubileumi hangversenyünket. Hosszú távon szó esett egy újabb CD-felvételről, illetve nagy álmom minősíttetni a kórust a KÓTA (Magyar Kórusok, Zenekarok és Népzenei Együttesek Szövetsége – a szerk.) által. Ha Isten segít, mindezek megvalósulhatnak.
Nyilván édesapád zenei munkássága alapvetően meghatározta az életedet. Mennyiben követed az ő elveit, technikáit? Tőle tanultad a karvezetést, vagy inkább útközben, pályafutásod során?
– Édesapámtól, Berkesi Sándortól rengeteget tanultam. Talán Kántus-tag koromban kezdődött. Próbák alkalmával tökéletesen tudtam minden mozdulatának a jelentését. Sokszor zavart, hogy a többiek még mindig nem vették a lapot… A debreceni kántorképző tanfolyamokon bizonyosodott be, hogy ez lesz az én utam is. Zeneakadémistaként is rengeteget „edzettünk”, szükségem volt a tanácsaira, és ezeket vettem elsősorban alapul.
Kik voltak hatással rád munkád közben?
– A Zeneakadémián nagy hatással volt rám Maklári József és Erdei Péter tanár urak. Ők képviselték azt a fajta kifejezőerőt technikájukban, ami számomra mind a mai napig meghatározó.
Szólóénekesként mi volt a legszebb élményed? Kivel, kikkel szeretsz együtt énekelni?
– A szólóéneklés a szívem csücske. Nagyon szeretek énekelni – itt a gyülekezetben, vagy akár más egyházi rendezvényeken is – bármikor, bármit. A világi színpad viszont egyáltalán nem vonz, és persze nem is vagyok hivatásos énekes, tehát nincs helyem a magánénekesek között. Tisztában vagyok a képességeimmel, és boldoggá tesz, ha templomban énekelhetek. Úgy érzem Sepsy Katival jó párost alkotunk, örömmel énekelek Vele bármikor.
Talán kevés gyülekezeti tag tudja, hogy részben te vezeted a Staccato énekegyüttest is… Milyen arculatú ez a társaság? Mennyi időt töltesz velük? Hol lehet titeket legközelebb meghallgatni?
– A Staccato énekegyüttes Debrecenben alakult a ’90-es években Fekete Zsófi vezetésével. Én 2003-ban csatlakoztam, mint társkarnagy. A csapat főként 30-40 év közötti fiatal értelmiségiekből áll, akiket emellett más baráti programok is összefűznek. Nagyon aranyos emberkék, sokféle zenei stílusra nyitottak. Általában félévente adunk koncertet, a karácsonyi alkalom december közepén lesz.
Reformációhoz közeledünk… Hogyan gondolkodsz a mai reformációról, akár a zenében is? Szükségesnek tartod az új zenei irányok keresését? Szerinted kell-e akár gyülekezeti éneklésünkben, akár hangszeres és kóruszenénkben követni a XXI. század technikai lehetőségeit, trendjeit? Mi a véleményed gitáros istentiszteletről, az új énekeskönyvről?
– Sokszor hallom, hogy elavult az énekeskönyvünk és nyelvtanilag sem állja meg a helyét. Én nem érzem így, mert ebben nőttem föl, és egyszerűen nem zavar. Jó érzéssel tölt el, mikor veretes zsoltárainkat énekelhetjük, és egyáltalán nem jut közben az eszembe, hogy például az „őtet” duplán tárgyas ragozás. Nálunk a gyülekezeti éneklés is nagyon színvonalas; ritmikus, jó tempójú.
Őszintén szólva nem vonzanak az új zenei trendek. Úgy gondolom, hogy egyházzenei irodalmunk oly sokszínű és bőséges, hogy bőven tudunk belőle meríteni még hosszú évekig. Természetesen a minőségi modern zenétől én sem zárkózom el.
Én személy szerint a gitáros istentisztelet műfajából teljesen kimaradtam, meghagynám a következő generációnak. Biztosan van valahol létjogosultsága, de nem érzem úgy, hogy erre a vasárnapi istentiszteleti alkalom a legmegfelelőbb. 1991-2006-ig folyamatosan részt vettem nyári kántorképző tanfolyamokon; először Debrecenben növendékként, majd Sárospatakon és Miskolcon tanárként. Ez annyira meghatározó egyházzenei hatással bír a mai napig, hogy én már csak ilyen konzervatív református maradok.
A mi Urunk adjon jókedvet, egészséget és sok örömet további szolgálatodban!