Luther levél formájában tájékoztatta a korabeli német birodalom egyházi és szellemi elöljáróit téziséről, amely szerint az emberek bűneinek megbocsátása Krisztus kereszthalálával megtörtént, s ezáltal az egyház nem adhat feloldozást a bűnök alól. Forradalmi tanítás volt ez, hiszen az akkoriban uralkodó szokás szerint pénzzel is (búcsúcédulák vásárlásával) megválthatták bűneiket azok, akik rossz útra tévedtek.
Nemrég olvastam egy cikket arról, hány és hány levelet találnak Németországban naponta a postafeldolgozó üzemekben, amelyeken ez a szó áll címzettként: Istennek. Ezen küldeményeket a posta a „címzett ismeretlen”, illetve „kézbesíthetetlen” megjelöléssel vagy visszaküldi a feladónak, vagy pedig megsemmisíti. Vajon miért írnak az emberek Istennek? Elkeseredésből, kilátástalanságból, lelki vigaszt keresve? Az idők eljártak az imádság felett, hát papírhoz és ceruzához nyúlnak, a többit pedig a postára bízzák.
A „címzett ismeretlen”… Isten ismeretlen, egy idegen, akit azonban meg lehet találni ma is, ha valaki kitartóan keresi. Ennek egyetlen feltétele, hogy fiát, Jézus Krisztust megmentőként elismerje, közvetítőként elfogadja. Ebben az esetben létrejön a kapcsolat, mégpedig postaköltség fizetése nélkül – „…hogy keressék az Istent, hátha kitapinthatják és megtalálhatják, hiszen nincs is messzire egyikünktől sem” (Ap.Csel 17, 27).
Luther sem kapott választ a „feljebbvalóknak” küldött megkeresésére, de ez nem akadályozta meg abban, hogy kutasson, keressen, történelmi fontosságú munkáját folytassa. Kitartást és örömet a megkezdett úthoz: „Isten a mi oltalmunk és erősségünk, mindig biztos segítség…” (Zsolt 46).