Édesapja Liszt Ádám, Eszterházy herceg uradalmi intézője, maga is műkedvelő zenész, aki korán felismerte fia kivételes zenei tehetségét, és minden lehetőséget megragadott kibontakoztatásához. Liszt már 8 évesen komponált, és 9 éves korában már nyilvánosság előtt zongorázott Sopronban és Pozsonyban, majd hamarosan műpártoló főurak támogatásával Bécsben folytathatta tanulmányait Czerny és Salieri tanítványaként. Czernytől kapott zongoraleckéket, Antonio Salieri tanította zeneelméletre, ugyanakkor angolul és franciául is tanult. Czerny másfél évig nem volt hajlandó pénzt elfogadni a leckékért, később a következőket írta az emlékirataiba: „Soha nem volt ilyen buzgó, zseniális és szorgalmas tanítványom”.
1822. december 1. napján mutatkozott be az osztrák fővárosban. Nagy feltűnést keltő első bécsi koncertjén az akkor 11 éves művészre sokan felfigyeltek, még Beethoven is. Itt jelent meg nyomtatásban első műve, variációi ugyanarra a Diabelli-témára (keringőre), amelyekre Beethoven híres zongoraművét írta. Az ifjú Liszt bécsi szereplését négy nagysikerű pesti, illetve budai koncertje követi, de koncertezik Európa nagy városaiban, Párizsban, Londonban is. Nem volt tehát gyerekkora.
1823 őszén atyjával Franciaországba utazott, és az európai művészeti élet központjába, Párizsba költözött. Felvételét a párizsi Conservatoire-ba Cherubini, az intézmény vezetője gátolta meg, így Bécsben maradt, ahol zeneelméletet és ellenpontot tanult magánúton, közben atyja szárnyai alatt bejárta Európát és koncertezett Franciaországban, Svájcban majd ismét Angliában. 1927-ben egy időre a francia fővárosban telepedett le, ahol tehetségének köszönhetően a társasági élet ünnepelt hőse lett.
Alakját és életét legendák övezik. A kortársak szerint mágikus személyiség volt, akinek hatása alól senki sem tudta kivonni magát, se a közönség, se a kritikus, se a pályatársak. Új stílust vezetett be a zongoraművészetbe: megjelent a pódiumon vállig érő, lobogó hajával, levette a kesztyűjét, a közönség közé dobta – a nők ereklyeként őrizték életük végéig! –, leült a hangszeréhez és hatalmas lendülettel zongorázott. A korábbi technikával ellentétben, amely előírta a csuklóból és ujjból való játékot, ő vállból és karból játszott. Virtuóz volt a szó legnemesebb értelmében. Elmondhatta magáról XIV. Lajos elhíresült frázisának változatát: A koncert én vagyok!
Előadókörútjain aratott hatalmas sikerei elnyomták műveinek visszhangját, pedig zeneszerzőnek is jelentős volt. Egy évben született a nagy romantikusokkal, Chopinnel, Berliozzal, Mendelssohnnal, de túlélte őket.
Mint minden csodagyerek, felnőtt korára ő is meghasonlik. Csak apja halála után telepszik le Párizsban, és lát neki a módszeres tanulásnak, hiszen sok pótolnivalója van. Ez időben érik a nagy zenei hatások: Berlioztól a romantikát veszi át, Paganinitől a technikát, Chopintől a költészetet, de mindezt szuverén módon ötvözi saját életművében. Paganini hegedűetűdjeit átírja zongorára, ami olyan bravúros előadásmódot igényel, hogy rajta kívül senki sem tudja eljátszani a kortársak közül. Chopin irigyli Lisztnek azt a rendkívüli tulajdonságát, ahogy magával ragadja a közönséget. „Liszt az etűdjeimet játssza – írja egy magánlevélben–, és elröpíti őket oda, ahol már nem a gondolat az úr. Szeretném ellopni tőle a módszert, amellyel így szóra bírja saját etűdjeimet.” Ugyanakkor Liszt is rengeteget tanul a lengyel zeneköltőtől. Chopin megmutatja, hogy a zongora több tud lenni egy virtuóz hangszernél, hogy maga virtuozitás sem puszta üresség, hanem hordozhat zenei mondanivalót. A lengyel nemes modorából is sokat átvesz, Lisztnek ugyanis kezdetben sok gondja volt a szalonokban való viselkedéssel.
Ha palotába hívták fellépni, úgy viselkedett, mint a zongora császára, és az is volt. A legendák szerint még találkozott a zeneóriással, Beethovennel. Ami tény: Liszt Ferenc birtokába jutott a Mester zongorája, amit később ő a Nemzeti Múzeumnak ajándékozott, így az ma is ott található.
Hosszú élet adatot meg neki – 75 évet élt -, még patronálhatta a romantika után feltűnő, új zeneszerző nemzedéket: Smetanát, Grieget, Borogyint, Rimszkij-Korszakovot.
Lisztnek nemcsak a műveiben kapott helyet a szülőföld – Magyar rapszódiák, Csárdás macabre –, hanem az első hívó szóra a nemzet mellé állt. Közismert, hogy mennyit tett a magyar forradalomért és szabadságharcért – hazautaltatta fellépéseinek honoráriumát, majd a bukás után lemondta koncertjeit, és minden módon hallatta szavát az elnyomottak védelmében.
Alakja itthon jelkép lett már a reformkor idején és a Bach-korszakban is: a magyar tehetség kitörési lehetőségeinek és nagyszerű útjának szimbóluma. Vörösmarty írt hozzá verset, Barabás Miklós festette meg a portréját és Stróbl Alajos készített szobrot róla. De Liszt világjelenség volt, hiszen Heine is írt róla, és Wagner is – akivel rokoni kapcsolatba is került – mesterének vallotta. Wagner írta 1859-ben: „Mióta Liszt műveit megismertem egészen másként kezelem a harmóniákat, mint azelőtt”.
Liszt Ferenc nemzetiségét számos életrajzi tanulmány tárgyalja, amelyek azt boncolgatják, hogy német vagy magyar nemzetiségű volt-e, de olyan tanulmány is fellelhető, amely szerint szlovák nemzetiségű volt. A zeneszerző nemzetiségének hovatartozása csak 1918-tól, de főleg a trianoni békeszerződés után vált vita tárgyává. 1918. előtt Lina Ramann három kötetes életrajza teljesen elfogadottnak számított, amely szerint: „Liszt apja magyar volt, anyja osztrák”.
Liszt Ádám, fiával 1823 tavaszán Pestre utazott, hogy fiát magyar honfitársainak is bemutassa. Az első, 1823. május 1-jei koncertre Liszt Ádám a következő plakátot nyomtatta:
Tiszteletreméltó közönség!
Magyar vagyok, és nem ismerek nagyobb boldogságot, mint azt, hogy neveltetésem és taníttatásom első gyümölcseit Franciaországba és Angliába utazásom előtt ragaszkodásom és hálám jeléül drága hazámnak bemutathassam.
Liszt Ferenc magát magyarnak tartotta, ezt számos kijelentésében meg is erősítette.
A bizonyítékok: bár hosszú ideig élt Párizsban, Weimarban és Rómában, soha nem vette fel sem a francia, sem a német, vagy az olasz állampolgárságot, de soha nem volt osztrák állampolgár sem. Utazásai során minden alkalommal magyar útlevelet használt, az illetőségi hely, amely útlevelében szerepelt, Sopron volt.
Liszt gyermekei is magyarok voltak, ahogyan az Lammenais abbénak 1845-ben írt leveléből kiderül: „Gyermekeim apjuk állampolgárságát viselik. Akár tetszik nekik, akár nem, magyarok”.
Liszt koncertezett, komponált, zenei átiratokkal foglalkozott, de zenei munkássága mellett rengeteg esszét írt különböző témákról, amelyek felkeltették a figyelmét, de sokat foglalkozott zeneszerzők munkásságának elemzésével is.
A mester öreg korára intézmény lett, akit a világ minden tájáról keresték fel a muzsikusok és a rajongók. Szép öregember volt, vállig érő, hófehér hajjal, még mindig rajongtak érte a nők. Tudósok elemezték a koponyaméretét és a dudorait, hosszú ujjairól pedig már életében gipszmásolat készült. Halotti maszkját ma is őrzik. Halála után róla nevezték el Budapesten a zenészeket képző főiskolát és a régi Zeneakadémián áll szobra, Stróbl Alajos alkotása.
Helyét a zenetörténetben leginkább az utód Bartók Béla jelölte ki, aki így vall róla: „Formailag Liszt, bár nem szakít teljesen a hagyományokkal, szintén sok újszerűt teremtett. Hogy korát, a romantikus XIX. századot minden javával és túlzásával együtt nem tagadta meg, az emberileg nagyon is érthető. Akik csak ezeket a fogyatkozásokat pécézik ki... azok nem látnak rajtok túl a lényegig. A lényeget ugyanis ezekben a művekben a nagy, előremutató merészségekben, új, akkoriban legeslegelőször kimondottakban kell keresnünk és találnunk. Ezek emelik Liszt Ferencet, mint zeneszerzőt a nagyok sorába. ”