2011 böjt

Részletek

Írta: Ady Endre

Nyilazott Napod tüzes hője,
Nem volt enyhülésem, Uram,
S felhődből rám permetezett
Alázatosság langy esője.

Nézd, ahogyan fejem lehajtom,
Szánom minden dölyföm, Uram,
S ha van még bennem gőg-erő,
Szívemmel együtt kiszakajtom.

Mutass nekem egy ellenséget,
Valaki ocsmányt, óh uram,
Megcsókolom csúf lábnyomát,
Hogy méltón imádjalak téged.

Elébem kis folyókák hozzák
Szakadt kegyelmed, óh Uram,
S csobog lelkemben kedvesen
A leesett alázatosság.

Szeretnék mindent odaadni
Nagy, szent szeszélyednek, Uram
S szeretnék minden percemen
Nagyon-nagyon megaláztatni.

Részletek

Írta: Lakasz Andrea

Újra a böjt időszakához érkeztünk. Az újévi kezdés, amikor sokan fogadkoztak, milyen változtatásokat fognak bevezetni életükbe, mit fognak másképp csinálni, mint eddig, már lassacskán a feledés ködébe veszik. A nagy fogadalmak valóra váltása emberi gyengeségünkből adódóan a legtöbb esetben megakad, mivel visszaesünk a megszokott kerékvágásba; az újjal, az ismeretlennel járó bizonytalanságot nem merjük vállalni. Kényelmünk és szokásaink legtöbbször előbbre valóak, mint az, hogy az esetlegesen tett újévi fogadalmunk szerint leadjunk néhány felesleges kilót – amely mellesleg az egészségi állapotunknak is jót tenne –, új munkahelyet keressünk, mert a jelenlegivel valamilyen valós vagy vélt ok miatt elégedetlenek vagyunk, vagy akár rendezzük olykor viharos és zavaros emberi kapcsolatainkat.

Fogadkozás ide vagy oda, mindennapi elfoglaltságaink közepette eszünkbe sem jut, hogy minden ránk nehezedő probléma ellenére hálát adjunk istennek az Ő szerető gondoskodásáért. Az Úrnak, aki életünk történéseit figyelemmel kíséri, legyenek azok akár jók, akár rosszak. „Mert megparancsolja angyalainak, hogy vigyázzanak rád minden utadon, kézen fogva vezetnek téged, hogy meg ne üsd lábadat a kőben.” (Zsolt 91,11-12)

A böjt, a megtisztulás ideje remek alkalom lehet arra, hogy rövid időre megálljunk, és számot vessünk eddigi (rossz) szokásainkkal. Akár ebben a pillanatban is, az Istentől érkező belső hangra hallgatva kaphatunk iránymutatást arra vonatkozóan, hogyan alakítsuk tovább életünket. Az Úr kizárólag a javunkat akarja, azt szeretné, ha belső indíttatásból fakadóan találnánk meg a Hozzá vezető utat önmagunk beteljesülése, fizikai és lelki egészsége, békéje érdekében.

„Légy csendben, és várj az Úrra.” (Zsolt 37,7)

Részletek

Írta: Lambert Győzőné

Édesapja Liszt Ádám, Eszterházy herceg uradalmi intézője, maga is műkedvelő zenész, aki korán felismerte fia kivételes zenei tehetségét, és minden lehetőséget megragadott kibontakoztatásához. Liszt már 8 évesen komponált, és 9 éves korában már nyilvánosság előtt zongorázott Sopronban és Pozsonyban, majd hamarosan műpártoló főurak támogatásával Bécsben folytathatta tanulmányait Czerny és Salieri tanítványaként. Czernytől kapott zongoraleckéket, Antonio Salieri tanította zeneelméletre, ugyanakkor angolul és franciául is tanult. Czerny másfél évig nem volt hajlandó pénzt elfogadni a leckékért, később a következőket írta az emlékirataiba: „Soha nem volt ilyen buzgó, zseniális és szorgalmas tanítványom”.

1822. december 1. napján mutatkozott be az osztrák fővárosban. Nagy feltűnést keltő első bécsi koncertjén az akkor 11 éves művészre sokan felfigyeltek, még Beethoven is. Itt jelent meg nyomtatásban első műve, variációi ugyanarra a Diabelli-témára (keringőre), amelyekre Beethoven híres zongoraművét írta. Az ifjú Liszt bécsi szereplését négy nagysikerű pesti, illetve budai koncertje követi, de koncertezik Európa nagy városaiban, Párizsban, Londonban is. Nem volt tehát gyerekkora.

1823 őszén atyjával Franciaországba utazott, és az európai művészeti élet központjába, Párizsba költözött. Felvételét a párizsi Conservatoire-ba Cherubini, az intézmény vezetője gátolta meg, így Bécsben maradt, ahol zeneelméletet és ellenpontot tanult magánúton, közben atyja szárnyai alatt bejárta Európát és koncertezett Franciaországban, Svájcban majd ismét Angliában. 1927-ben egy időre a francia fővárosban telepedett le, ahol tehetségének köszönhetően a társasági élet ünnepelt hőse lett.

Alakját és életét legendák övezik. A kortársak szerint mágikus személyiség volt, akinek hatása alól senki sem tudta kivonni magát, se a közönség, se a kritikus, se a pályatársak. Új stílust vezetett be a zongoraművészetbe: megjelent a pódiumon vállig érő, lobogó hajával, levette a kesztyűjét, a közönség közé dobta – a nők ereklyeként őrizték életük végéig! –, leült a hangszeréhez és hatalmas lendülettel zongorázott. A korábbi technikával ellentétben, amely előírta a csuklóból és ujjból való játékot, ő vállból és karból játszott. Virtuóz volt a szó legnemesebb értelmében. Elmondhatta magáról XIV. Lajos elhíresült frázisának változatát: A koncert én vagyok!

Előadókörútjain aratott hatalmas sikerei elnyomták műveinek visszhangját, pedig zeneszerzőnek is jelentős volt. Egy évben született a nagy romantikusokkal, Chopinnel, Berliozzal, Mendelssohnnal, de túlélte őket.

Mint minden csodagyerek, felnőtt korára ő is meghasonlik. Csak apja halála után telepszik le Párizsban, és lát neki a módszeres tanulásnak, hiszen sok pótolnivalója van. Ez időben érik a nagy zenei hatások: Berlioztól a romantikát veszi át, Paganinitől a technikát, Chopintől a költészetet, de mindezt szuverén módon ötvözi saját életművében. Paganini hegedűetűdjeit átírja zongorára, ami olyan bravúros előadásmódot igényel, hogy rajta kívül senki sem tudja eljátszani a kortársak közül. Chopin irigyli Lisztnek azt a rendkívüli tulajdonságát, ahogy magával ragadja a közönséget. „Liszt az etűdjeimet játssza – írja egy magánlevélben–, és elröpíti őket oda, ahol már nem a gondolat az úr. Szeretném ellopni tőle a módszert, amellyel így szóra bírja saját etűdjeimet.” Ugyanakkor Liszt is rengeteget tanul a lengyel zeneköltőtől. Chopin megmutatja, hogy a zongora több tud lenni egy virtuóz hangszernél, hogy maga virtuozitás sem puszta üresség, hanem hordozhat zenei mondanivalót. A lengyel nemes modorából is sokat átvesz, Lisztnek ugyanis kezdetben sok gondja volt a szalonokban való viselkedéssel.

Ha palotába hívták fellépni, úgy viselkedett, mint a zongora császára, és az is volt. A legendák szerint még találkozott a zeneóriással, Beethovennel. Ami tény: Liszt Ferenc birtokába jutott a Mester zongorája, amit később ő a Nemzeti Múzeumnak ajándékozott, így az ma is ott található.

Hosszú élet adatot meg neki – 75 évet élt -, még patronálhatta a romantika után feltűnő, új zeneszerző nemzedéket: Smetanát, Grieget, Borogyint, Rimszkij-Korszakovot.

Lisztnek nemcsak a műveiben kapott helyet a szülőföld – Magyar rapszódiák, Csárdás macabre –, hanem az első hívó szóra a nemzet mellé állt. Közismert, hogy mennyit tett a magyar forradalomért és szabadságharcért – hazautaltatta fellépéseinek honoráriumát, majd a bukás után lemondta koncertjeit, és minden módon hallatta szavát az elnyomottak védelmében.

Alakja itthon jelkép lett már a reformkor idején és a Bach-korszakban is: a magyar tehetség kitörési lehetőségeinek és nagyszerű útjának szimbóluma. Vörösmarty írt hozzá verset, Barabás Miklós festette meg a portréját és Stróbl Alajos készített szobrot róla. De Liszt világjelenség volt, hiszen Heine is írt róla, és Wagner is – akivel rokoni kapcsolatba is került – mesterének vallotta. Wagner írta 1859-ben: „Mióta Liszt műveit megismertem egészen másként kezelem a harmóniákat, mint azelőtt”.

Liszt Ferenc nemzetiségét számos életrajzi tanulmány tárgyalja, amelyek azt boncolgatják, hogy német vagy magyar nemzetiségű volt-e, de olyan tanulmány is fellelhető, amely szerint szlovák nemzetiségű volt. A zeneszerző nemzetiségének hovatartozása csak 1918-tól, de főleg a trianoni békeszerződés után vált vita tárgyává. 1918. előtt Lina Ramann három kötetes életrajza teljesen elfogadottnak számított, amely szerint: „Liszt apja magyar volt, anyja osztrák”.

Liszt Ádám, fiával 1823 tavaszán Pestre utazott, hogy fiát magyar honfitársainak is bemutassa. Az első, 1823. május 1-jei koncertre Liszt Ádám a következő plakátot nyomtatta:

Tiszteletreméltó közönség!

Magyar vagyok, és nem ismerek nagyobb boldogságot, mint azt, hogy neveltetésem és taníttatásom első gyümölcseit Franciaországba és Angliába utazásom előtt ragaszkodásom és hálám jeléül drága hazámnak bemutathassam.

Liszt Ferenc magát magyarnak tartotta, ezt számos kijelentésében meg is erősítette.

A bizonyítékok: bár hosszú ideig élt Párizsban, Weimarban és Rómában, soha nem vette fel sem a francia, sem a német, vagy az olasz állampolgárságot, de soha nem volt osztrák állampolgár sem. Utazásai során minden alkalommal magyar útlevelet használt, az illetőségi hely, amely útlevelében szerepelt, Sopron volt.

Liszt gyermekei is magyarok voltak, ahogyan az Lammenais abbénak 1845-ben írt leveléből kiderül: „Gyermekeim apjuk állampolgárságát viselik. Akár tetszik nekik, akár nem, magyarok”.

Liszt koncertezett, komponált, zenei átiratokkal foglalkozott, de zenei munkássága mellett rengeteg esszét írt különböző témákról, amelyek felkeltették a figyelmét, de sokat foglalkozott zeneszerzők munkásságának elemzésével is.

A mester öreg korára intézmény lett, akit a világ minden tájáról keresték fel a muzsikusok és a rajongók. Szép öregember volt, vállig érő, hófehér hajjal, még mindig rajongtak érte a nők. Tudósok elemezték a koponyaméretét és a dudorait, hosszú ujjairól pedig már életében gipszmásolat készült. Halotti maszkját ma is őrzik. Halála után róla nevezték el Budapesten a zenészeket képző főiskolát és a régi Zeneakadémián áll szobra, Stróbl Alajos alkotása.

Helyét a zenetörténetben leginkább az utód Bartók Béla jelölte ki, aki így vall róla: „Formailag Liszt, bár nem szakít teljesen a hagyományokkal, szintén sok újszerűt teremtett. Hogy korát, a romantikus XIX. századot minden javával és túlzásával együtt nem tagadta meg, az emberileg nagyon is érthető. Akik csak ezeket a fogyatkozásokat pécézik ki... azok nem látnak rajtok túl a lényegig. A lényeget ugyanis ezekben a művekben a nagy, előremutató merészségekben, új, akkoriban legeslegelőször kimondottakban kell keresnünk és találnunk. Ezek emelik Liszt Ferencet, mint zeneszerzőt a nagyok sorába. ”

Részletek

Írta: Mátyás Imre

„Az élet csak azok számára üdv, akik a mennyország elérésére használják föl."
 

Igaz, mélységesen emberi fejlődéstörténet bontakozik ki előttünk, amikor megismerjük Liszt Ferenc érzelmi világát. Vallás iránti érdeklődése már kis gyermekként felébred lelkében: szülőfaluja kis harangjának zúgása, a tömjénszagú templom mély benyomást gyakorolnak kedélyére. Idegenbe szakadva sem távolodik el Istentől, de vallása lassan a megbántott szerelmesek világfájdalmával keveredik. Rengetegnyi afférja más-más szempontból viszi előre lelkiségét. Még csak tizenhat, amikor először akar papi pályára térni! Tizenkilenc éves, amikor St. Cricq grófkisasszonnyal való szakítása ugyanerre sarkallja. Édesanyja és gyóntatója, Bardin abbé tartják végül vissza. D’Agoult grófné iránti szerelme idejében a pantheista tanok felé fordul. Így jut el Lamennais abbéhoz, és Saint Simon követőihez. A mindent keblére ölelő szeretet és a hivatalos Egyházzal szembeni türelmetlenség jellemzi Liszt következő éveit. A természet és a Mindenség általános bálványozása azonban nem sokáig elégíti ki a művészt, egyoldalú csodálat helyett viszontszeretetre vágyik. A vallásosság igazi formájához, a személyes Isten szeretetéhez mégis a Kereszt vezeti el. Megtérésében nagy része volt Wittgenstein hercegné odaadó szerelmének és mélységes vallásosságának. „Mindazon jó közül, amit Magának köszönhetek, kétségtelenül a legnagyobb és leghatalmasabb az, hogy teljesen visszaadta fiatal éveim hitét.” (1853)
Amilyen nehezen jut el a megtérésre, később oly rendíthetetlenné válik hite. „Minden év közelebb hoz a Jézus Krisztusban való reményünk teljesüléséhez.” Isten viszontszeretetének mámoros érzése s az odaadás fűti át művészetét. „A zene a mennyország előcsarnoka"- vallja. Büszkeségét félretéve, a mindenről lemondást, a lelki szegénységet keresi. Azt az állapotot, amelyben Isten szerint megtölthetővé válunk. Jellemző romantikus lelkére, hogy még a lemondásban és a szenvedésben is a boldogságot talál, hiszen „a hívő lélek minden szenvedéssel közelebb jut ahhoz, aki mindnyájunkért a legnagyobb gyötrelmeket szenvedte”. Önmaga megtisztítását kedves humorral írja le:
„Bizonyos, hogy kevés embernek van annyi tennivalója önmaga megjavításán, mint nekem. Lelkem fejlődését sok különféle körülmény akadályozta, vagy legalábbis nehezítette. Körülbelül húsz évvel ezelőtt találóan mondotta nekem egy pap: „Önnek tulajdonképpen három egymásnak ellentmondó emberrel van dolga önmagában: a társasági emberrel, a virtuózzal és a gondolkozva alkotó komponistával. Szerencsésnek mondhatja magát, ha a három közül eggyel rendesen elkészül.””
2011 – Liszt emlékév. Induljunk el együtt a Művésszel, járjuk végig a hitre vezető csodálatos utat!
„...bár életem útján számtalanszor botlottam és megtévelyedtem – amit szívemből töredelmesen megbántam –, a szent kereszt isteni fénye sohasem tűnt el teljesen az életemből, sőt olykor egész lelkemet elárasztotta ragyogásával. Hálát adok ezért a jóságos Istennek és lelkemet a keresztnek, Megváltómnak, Üdvözítőmnek ajánlva halok meg...” (1860)

Forrás: Takács Menyhért - Liszt Ferenc érzelmi világa