„Az élet csak azok számára üdv, akik a mennyország elérésére használják föl."
Igaz, mélységesen emberi fejlődéstörténet bontakozik ki előttünk, amikor megismerjük Liszt Ferenc érzelmi világát. Vallás iránti érdeklődése már kis gyermekként felébred lelkében: szülőfaluja kis harangjának zúgása, a tömjénszagú templom mély benyomást gyakorolnak kedélyére. Idegenbe szakadva sem távolodik el Istentől, de vallása lassan a megbántott szerelmesek világfájdalmával keveredik. Rengetegnyi afférja más-más szempontból viszi előre lelkiségét. Még csak tizenhat, amikor először akar papi pályára térni! Tizenkilenc éves, amikor St. Cricq grófkisasszonnyal való szakítása ugyanerre sarkallja. Édesanyja és gyóntatója, Bardin abbé tartják végül vissza. D’Agoult grófné iránti szerelme idejében a pantheista tanok felé fordul. Így jut el Lamennais abbéhoz, és Saint Simon követőihez. A mindent keblére ölelő szeretet és a hivatalos Egyházzal szembeni türelmetlenség jellemzi Liszt következő éveit. A természet és a Mindenség általános bálványozása azonban nem sokáig elégíti ki a művészt, egyoldalú csodálat helyett viszontszeretetre vágyik. A vallásosság igazi formájához, a személyes Isten szeretetéhez mégis a Kereszt vezeti el. Megtérésében nagy része volt Wittgenstein hercegné odaadó szerelmének és mélységes vallásosságának. „Mindazon jó közül, amit Magának köszönhetek, kétségtelenül a legnagyobb és leghatalmasabb az, hogy teljesen visszaadta fiatal éveim hitét.” (1853)
Amilyen nehezen jut el a megtérésre, később oly rendíthetetlenné válik hite. „Minden év közelebb hoz a Jézus Krisztusban való reményünk teljesüléséhez.” Isten viszontszeretetének mámoros érzése s az odaadás fűti át művészetét. „A zene a mennyország előcsarnoka"- vallja. Büszkeségét félretéve, a mindenről lemondást, a lelki szegénységet keresi. Azt az állapotot, amelyben Isten szerint megtölthetővé válunk. Jellemző romantikus lelkére, hogy még a lemondásban és a szenvedésben is a boldogságot talál, hiszen „a hívő lélek minden szenvedéssel közelebb jut ahhoz, aki mindnyájunkért a legnagyobb gyötrelmeket szenvedte”. Önmaga megtisztítását kedves humorral írja le:
„Bizonyos, hogy kevés embernek van annyi tennivalója önmaga megjavításán, mint nekem. Lelkem fejlődését sok különféle körülmény akadályozta, vagy legalábbis nehezítette. Körülbelül húsz évvel ezelőtt találóan mondotta nekem egy pap: „Önnek tulajdonképpen három egymásnak ellentmondó emberrel van dolga önmagában: a társasági emberrel, a virtuózzal és a gondolkozva alkotó komponistával. Szerencsésnek mondhatja magát, ha a három közül eggyel rendesen elkészül.””
2011 – Liszt emlékév. Induljunk el együtt a Művésszel, járjuk végig a hitre vezető csodálatos utat!
„...bár életem útján számtalanszor botlottam és megtévelyedtem – amit szívemből töredelmesen megbántam –, a szent kereszt isteni fénye sohasem tűnt el teljesen az életemből, sőt olykor egész lelkemet elárasztotta ragyogásával. Hálát adok ezért a jóságos Istennek és lelkemet a keresztnek, Megváltómnak, Üdvözítőmnek ajánlva halok meg...” (1860)
Forrás: Takács Menyhért - Liszt Ferenc érzelmi világa