Halkul az élet, elernyed a gond, szelíden jön az álom.
Kisfiam alszik, a karja kitárva keresztben az ágyon.
Nézem. A sarjam. Vérem a vére, a testem a teste.
Ajkán röpke mosoly. De a kín jele karja keresztje.
Sorsom a sorsa? Ki tudja. Szívében alig ver a lélek,
s ágya előtt még tétlen alusznak a vakszemű évek.
Vágya ha lesz, hova ér? S odaér-e a karja a vágyig?
Tudja harapni fogával a jót, mielőtt belevásik?
Vagy dühösen megtépi-tiporja galád kora őt is,
és mire felnő, ronggyá lesz a remény, amit őriz?
Űzi-e őt is a fúrianép, akit én felidéztem?
Életem érte lehetne-e ár legalább felerészben?
Áldozatul megnyerhetem én neki, majd amit áhít?
Vagy neki kell egyedül letepernie sorsa kutyáit?
Ágya körül csupa vad, komor árny. S míg érte verekszem,
ő mosolyogva, puhán pihen. Alszik a párna-kereszten.