Az Úr Jézus, feltámadása utáni negyvenedik napon az Olajfák hegyén elbúcsúzott tanítványaitól, és megígérte, hogy elküldi maga helyett a Szentlelket – így velük lesz minden napon.
Amikor az egyik csoportban így kezdtünk hozzá nemrégiben pünkösd történetéhez, egy kislányból szinte kirobbant: „Nekem már csak harminckilencet kell aludnom, s visszajön az anyukám!” Döbbenten meredtek a többiek az izgalomtól hirtelen kipiruló, könnybelábadt szemű társukra. Néhány másodperc csend után a hallottak, látottak ezt mondatták velem: ebben minden benne van, amiről a mai alkalommal beszélgetni szeretnénk!
Az a gyermek, akivel édesanyja minden nap vele van, s az, aki édesanyját már hónapok óta nem látta (külföldi munkája miatt nagyszülei gondoskodnak róla) egyaránt tudja, hogy anyja nagyon szereti őt.
Mégis, szerettünk visszajövetelét nagyon várjuk, imádkozunk érte, és már ha csak rá gondolunk is, repes a szívünk. Hát még, ha megérkezik: forró ölelés, elmondhatatlan öröm, kacagás vagy éppen örömkönnyek... izgatott élménybeszámoló! Végre velem van, s így már minden könnyebben megy, bátrabb vagyok, nem félek.
A tanítványok nem tudták pontosan, kire várnak, nem tudták, hogy „már csak harminckilencet kell aludniuk”, ám hittek annak, aki ígért nekik valamit, Valakit. S amikor eljött, az minden képzeletüket felülmúlta. Mintha hatalmas szélzúgáshoz hasonló hangot hallottak volna, mintha kettős tüzes lángnyelvek ereszkedtek volna le rájuk- szívüket betöltötte az a Szentlélek, akit Jézus Krisztus ígért nekik. Mindezek pedig micsoda változást hoztak! A nemrég még félénk, bezárkózó, szorongó tanítványok attól fogva bátorsággal tettek tanúbizonyságot arról, amit átéltek Jézus mellett, s arról, amit megértettek az ő Uruk váltságművéből. Másképpen kezdtek el beszélni ezután mindnyájan, mégpedig úgy, ahogyan a Lélek adta nekik.
Péter kezdte a sort, kinek hiteles szavait hallgatva sokan rádöbbentek eddigi hibás életlátásukra, hiábavaló életükre, az ebből adódó rossz döntéseikre, és újat akartak kezdeni. Az első pünkösdkor több, mint háromezer ember tért meg, mert Péter a Lélek által szólt.
Hamarosan folytatódott a sor a többi tanítvány bizonyságtétele, „nyelveken szólása” által – ami nem mindig jelentett hosszú beszédet, sőt! Jelentett odafigyelést a másikra, csendes meghallgatást, ha kellett, sok feladat önként vállalását, ha kellett, háttérben maradást – ahogy a Lélek adta. A szeretet nyelve ez, amit mi is megkaphatunk, s amit mindenki megért.
Mindannyian átéltük már – legalább egyszer – hogy valamit, amit megígértek nekünk, vagy egyszerűen nagyon vágytunk rá, mégsem kaptunk meg (a legtöbb gyermek ezt hallva bőszen bólogat, esetleg sorolja is csalódásait). Olyan is előfordulhatott, hogy mi feledkeztünk meg ígéretünkről, rosszabb esetben nem álltuk a szavunkat (ilyenkor többnyire nagy a csend). Csalódni, és csalódást okozni egyértelműen rossz érzés. Egyszer valaki elmesélte egy gyermekkori élményét. A tanító néni év elején egy nagyon szép karórát mutatott fel az osztálynak: aki a legszorgalmasabban fog tanulni, évvégén azé lesz. A történet elmesélője mindent megtett a hőn áhított ajándék elnyerése érdekében, s elmondása szerint erős alapja volt a várakozásának. Ám bizonyítványosztáskor nem ő, hanem egy olyan valaki kapta az órát, aki a tanítónő rokona volt. Csalódottságában rá sem tudott nézni a könyvre, amit ő kapott. Ám estére elszállt dühéből annyi, hogy kezébe tudta venni az ajándékát. Hamarosan rádöbbent, milyen nagyszerű dolgot kapott, sokkal értékesebbet annál, mint amit annyira óhajtott.
Amit Isten ígér, abban biztosak lehetünk, hogy megtörténik. Személyes életünkben nem kapjuk mindig azt, amire vágyunk, ám egyhamar kiderül, hogy Ő annál sokkal jobbat adott. Tudunk-e bizalommal, hittel várni, ha mégoly hosszúnak tűnik is a várakozás? Ha igen, már az is a Szentlélek munkája, ha türelemmel, békességgel várakozva hűségesek maradunk Istenünkhöz (Gal 5,22). Hiszen a mi Mennyei Atyánk rosszat nem akar nekünk.
„Mert néktek lett az ígéret, és a ti gyermekeiteknek, és mindazoknak, kik messze vannak, valakiket csak elhív magának az Úr, a mi Istenünk.” (ApCsel 2,39)