Október 21-23-án abban a kiváltságos élményben lehetett részem az ifjúsággal, hogy a magyarországi reformáció egyik fellegvárában tölthettük csendeshétvégénket. Több szempontból is maradandó hatást gyakorolt ránk a település és annak környéke.
Vizsoly Észak-Magyarország határszélén fekszik, nem messze Kassától. Ha nem lenne országhatár a járási székhely és agglomerációja között, akkor nem ez lenne Abaúj egyik legelmaradottabb vidéke. Ittlétünk alatt tapasztalatokat szerezhettünk a mélynyomor valóságáról, ahol szó szerint éheznek és fáznak. Mégis van ok a reménységre: a környéken számos olyan lelkipásztor van, aki tesz mindezek ellen, és minden lehetőséget megragad, hogy ne legyen az enyészeté a dicső múlttal rendelkező vidék. Ilyen volt a fiatal szállásadó lelkészünk is, aki csak pár hete költözött be a parókiára (ki se pakolt rendesen), de máris követ dobott az állóvízbe. Száznál is több hittanos, pályázatok írása, idősgondozás beindítása adja tudtunkra, hogy van kiút. Mert nem a fényes egyháztörténeti események tartják meg a vizsolyi közösséget, sem a műemlékekhez szép számban érkező turisták, hanem a Krisztusban való hit, mely cselekvésre sarkall – mint ahogy hallhattuk igehirdetésében Kovács Zsolt Levente lelkipásztornak.
Mi erre a gyönyörű vidékre elsősorban elcsendesedni tértünk (mindemellett segítettünk a ház körüli munkákban). Rohanó fővárosi életünk majdhogynem fölemészti a teljes energia-készletünket, és ez valamennyiünkön látszódott odajövetelkor.
Az imádság volt a hétvégi témánk, melyet elcsendesedéssel kívántunk gyakorolni. Ehhez a közeli hegyekben vezetett kirándulás tökéletes alkalmat adott. Imádságunk, mint dialógus volt az Úrral, míg néma csendben baktattunk a pompás színekkel tarkított erdőben. Magunkban beszélgettünk a Mindenhatóval egymásról, a vidékről, a közeli és távoli jövőről a Lélek által (Róm 8,26). Ebben a pár órában rengeteg Istentől kapott ajándékot fedeztünk fel a természetben, a környezetünkben és egymásban. Ennek esti „tábortüzünknél” való megbeszélése áldott megerősítés volt mindnyájunk számára, amelyet imaközösséggel zártunk.
Az már tényleg csak hab volt a tortán, hogy segíthettünk ebben-abban, hogy a regéci vár romjaiban bővíthettük ismereteinket a helyes viselkedésről, hogy nyomtathattunk a XVI. századi nyomdagép hasonmásával, hogy mély beszélgetést folytathattunk Az utolsó szolgálat című filmről, hogy énekkel és verssel szolgálhattunk a vasárnapi ünnepi istentiszteleten. A humor, a vidám hangulat pedig természetes velejárója volt mindezeknek.
Úgy érzem, hogy ez a csendeshétvége intenzitása ellenére valóban elcsendesedés volt, melyre nagy szükségünk volt. Új ismeretek, lehetőségek, érzések nyíltak meg előttünk, melyeket reméljük, hogy kihasználunk, ahogyan tették mindezeket a reformációt megindítók, a neves és névtelen vizsolyi hithősök, a szabadsághoz ragaszkodó mártírjaink. Dicsőség az élő Istennek!
