2011 jubileumi különszám

Részletek

Írta: Berkesi Anna

Ravasz László püspök a 118. zsoltár válogatott verseit olvasta fel az alapkőletételnél 1937. április 25-én.

Magasztaljátok az Urat, mert jó, mert örökkévaló az ő kegyelme!
Szükségemben segítségül hívám az Urat, meghallgatott és tágas térre tett engem az Úr.
Velem van az Úr, nem félek; mit árthat nékem ember?
Jobb az Úrban bízni, mint emberekben reménykedni.
Erősségem és énekem az Úr, és ő lőn nékem szabadulásul.
Vígasságnak és szabadulásnak szava van az igazak sátoraiban: Az Úrnak jobbkeze hatalmasan cselekedett!
Nem halok meg, hanem élek, és hirdetem az Úrnak cselekedeteit!
Nyissátok meg nékem az igazságnak kapuit, hogy bemenjek azokon és dicsérjem az Urat!
Ez az Úrnak kapuja; igazak mennek be azon.
Magasztallak téged, hogy meghallgattál, és szabadításomul lettél!
A kő a melyet az építők megvetettek, szegeletkővé lett!
Az Úrtól lett ez, csodálatos ez a mi szemeink előtt!
Ez a nap az, a melyet az Úr rendelt; örvendezzünk és vígadjunk ezen!
Áldott, a ki jő az Úrnak nevében; áldunk titeket, a kik az Úr házából valók vagytok!
Istenem vagy te, azért hálát adok néked! Én Istenem, magasztallak téged.
Magasztaljátok az Urat, mert jó; mert örökkévaló az ő kegyelme!

Részletek

Írta: Berkesi Anna

A mai Újlipótváros területén az első református istentiszteletet 1921. január 8-án tartotta Fövényessy Pál Kálvin téri hitoktató lelkipásztor. Az első alkalmat január 1-re hirdették meg, de kellemetlen meglepetés érte a lelkipásztort, egyetlen egy hívő sem jelent meg. Az aggasztó kezdet után a lelkész látogatásba fogott, házról házra járt, így az első istentiszteleten 16-an, a harmadikon már 80-an jelentek meg.

1931-ig egyetlen református egyházközség volt Budapesten, mégpedig a Kálvin téri. A többi gyülekezet missziói egyházközségként működött. 1931-ben érkezett el az idő arra, hogy leszakadva anyaegyházközséggé váljanak. Ekkor alakult meg Szabó Imre esperes vezetésével a Budapesti Egyházmegye is. A Pozsonyi úti egyházközség 1932. január 1-én kezdte meg első presbitériumával az önálló életét.

Olyan épületről álmodoztak a hívek, amely nemcsak templom, hanem igazi nagyvárosi gyülekezeti otthon, egy kis református telep. Ahol otthont talál a gyülekezeti munka minden csoportja – pl. ifjúság, vasárnapi iskola, cserkészek, kórus, konferenciák –, egyik fejlődését se gátolja a helyiség hiánya. Persze legyen az alkalmazottaknak is lakása. Sőt a torony is legyen beépítve szobákkal, hogy „értelmes torony” legyen. Egy lelki erőközpont otthonát akarták megépíteni.

Holland adományok mellett a gyülekezet tagjai erőn felül adakoztak. Egy házaspár 500 pengőt, egy inas pedig az első heti keresetét, 3 pengőt ajánlott fel, sokan pedig fillérjeiket tették félre a cél érdekében. Az évek során 25 000 pengő gyűlt össze az adakozó szívek jóvoltából.

Szabó Imre református esperes a számos templom nélküli gyülekezeten kívánt segíteni. Úgy vélte, ha a főváros a katolikus egyháznak templomot épít a lakosok adójából, akkor a reformátusok is jogosultak – legalábbis arányos mértékben – hasonló támogatásra. Első kérvényére még válasz sem érkezett, ám az állandóan ismétlődő kérelmek és tárgyalások nyomán kialakult a „fővárosi segély” rendszere. Ennek köszönhetően épült fel az 1930-as, 1940-es években az új Lónyay utcai Református Gimnázium és öt új református templom (Pozsonyi út, Szabadság tér, Pasarét, Külső-Józsefváros, Külső-Üllői út).
Szabó Imre esperes évi 90 000 pengőt harcolt ki a fővárostól az épülő református templomok javára. A Pozsonyi út két évi részletre kapott reménységet, amelyet Szendy Károly polgármester még egy évi részlettel megtoldott, így lett a gyülekezetnek 25 000 pengőből 300 000 pengője.

A templom homlokzatán dr. Lázár Ferenc javaslatára ragyog a Soli Deo Gloria felirat. A mai telekhely megszerzése, a támogatásokban való részesülés nem jöhetett volna létre a főgondnok állhatatos munkája nélkül.

1937. október 31-én, úrvacsorás istentisztelet keretében csendült fel először a 90. zsoltár az akkor elkészült altemplomban. A templom és a torony elkészülésére az infláció és a háborús nehézségek miatt csak 1940-ben kerülhetett sor.

Az építkezést több nehézség hátráltatta: szilárd talaj a Duna-part ezen részén csak 6-11 méter mélyen húzódik, így az épületet vasbeton koszorúra emelték. A torony építésénél a cement megkötését akadályozó kénes víz tört fel, ezért itt az alapozáshoz bauxittal kevert cementből 96 cölöpöt vertek a talajba.

A templomépítésre felhasznált jelentősebb anyagok:
900 000 tégla, 328 130 kg cement, 60 000 kg vas, 1184 m³ kavics, 1000 m³ homok, 13 tonna mész, 15 300 kg gipsz.

Ravasz László egyházreform-elképzeléseinek kulcsfogalma a misszió lett. Ennek eredményeként püspöksége alatt 1921-1941 között Budapesten 15 új gyülekezet keletkezett, 9 templomot avattak fel, 2 iskola és 12 gyülekezeti ház épült.

Az 1950. május 29-i orgonaavató hangversenyre komponálta Kodály Zoltán a 114. genfi zsoltár című művét.

Felhasznált irodalom:
Bereczky Albert: Hálaadás. A pozsonyi úti templom húsz éves története.Budapest, 1941.
Kósa László (szerk.): Reformátusok Budapesten 1. Budapest, 2006.
 

Részletek

Írta: Bereczky Albert

A hordképes talaj mélyen van. Próbafúrásokkal meg lehetett állapítani, hogy a leendő templomépület területén néhol 6, néhol 11 méter mélyen van ez az úgynevezett hordképes talaj. Aki ilyen helyen építeni akar, annak föl kell készülnie arra, hogy a munka jó része beletemetődik a földbe. Sok cölöpöt le kell verni és erős vasbeton koszorúkat rakni rá, hogy az épület időálló legyen.
Valami mély szimbólum van ebben. A hordképes talaj mindig mélyen van. Pontosan úgy, ahogy a mi Urunk mondta példázatát a házépítő emberről, „aki leásott és mélyre hatolt és kősziklára vetett fundamentumot.” (Lk 6,48). A lelki munka nagy alaptörvénye ez. A tartóoszlopok mélyen vannak és láthatatlanok. Lehet, hogy az emberek meg se becsülik, s van vagy nincs, nem is gondolnak vele. De amikor „eljön az árvíz és fújnak a szelek és beleütköznek a házba”, akkor minden a fundamentumon múlik.

Részletek

Írta: Berkesi Judit

Szabó Ervinné, Szűcs Ilike néni az alapkőletétel óta jár a Pozsonyi úti templomba, a frissdiplomás Kapuvári Rozi is a templom falai között nőtt fel. Ők vallanak a gyülekezeti kötődésükről.

Ha azt mondom: Pozsonyi úti Református Gyülekezet…

Szűcs Ilike: Akkor az jut eszembe, hogy ez az én második, lelki otthonom, hisz az életem minden fontos eseménye itt zajlott. A keresztelőmtől, a konfirmációmon át az esküvőmig, sőt még a gyermekeim keresztelőit is itt tartottuk a Pozsonyi úton. Én nem tudnám elképzelni az életem e nélkül a közösség nélkül, épp ezért soha nem is szakadtam el tőle.

Kapuvári Rozi: Először a Berkesi család jut eszembe, és a gyerekek, akikkel együtt nőttem fel. A Pozsonyi út ezen kívül mint érzés kap szerepet az életemben. Jelen van, ha sportolok – hiszen a Margit-sziget köreit róva rendszeresen látom a templomot –, jelen van, ha találkozom a barátaimmal – mivel sokak ismerik a gyülekezetet –, jelen van, ha dolgozom – a munkahelyi megpróbáltatások kapcsán – és jelen van este, amikor hálát adok a családomért és azért a közösségért, ahol igazán elfogadnak és ahol a kérdéseimre érdemben megkapom a válaszokat.

Mióta tart a kötelék a gyülekezettel?

Sz. I.: Amióta az eszemet tudom, ide tartozom. Édesapám révén kötődőm a gyülekezethez, ő 38 évig volt itt presbiter. Engem még a Tutaj utcában kereszteltek, a templom alapkőletételére is tisztán emlékszem, pedig csak 4 éves voltam. Azóta megszakítás nélkül ide járok, 26 évig szolgálhattam a gyülekezetet presbiterként. Most unokaöcsémnek, Szűcs Attilának adom örökül a családunkban olyan becses, megtisztelő tisztséget.

K. R.: 1993 óta tartozom a gyülekezetbe családommal együtt. Édesanyám vitt minket templomba, először Budaörsre, ahol Berkesi Gábor korábban szolgált. A lelkész úrból áradó szeretet, befogadás és karizmatikus kisugárzás, valamint édesanyám vezetése miatt jöttünk át ebbe a gyülekezetbe.

Milyen kedves személyiségekkel találkoztak a gyülekezetben?

Sz. I.: Eszembe jut Tildy Jolánka néni, aki hitoktatóként egyengette lelki életemet. Bereczky Albert lelkipásztorral is nagyon jó kapcsolata volt a családunknak, édesapám gyülekezetben végzett szolgálata miatt is. Bodrogi Pálné Juliska néni is vezetett engem az Úr felé.

K. R.: Első sorban Berkesi Gábor, aki nem csupán lelkészként, hanem apai gondoskodással foglalkozott velem születésem óta. Megemlítem még a gyülekezet legifjabb tagjait, akik láttán minden alkalommal mosoly kerül az arcomra, mert öröm látni, hogy van egy erős „sereg”. De a legfontosabb, aki a gyülekezetben a legtöbb munkát végzi, és aki a legtöbbet adta nekem: Jézus.

Milyen meghatározó élményekkel gazdagodtak ez idő alatt?

Sz. I.: Sok-sok emlék köt ide. Eszembe jut több karácsonyi előadás, amelyeket gyermekkoromban még az altemplomban tartottunk. A barátnőmmel mi játszottuk az angyalokat. Később én is taníthattam a vasárnapi iskolában, többek között az akkor még kisgyermek Berkesi Gábort is.

K. R.: Nagyon mély nyomot hagytak bennem a gyermektáborok, például Szokolyán. Ezeket a táborokat követték a csendes hétvégék, melyek szintén nagyon mély és jó hangulatú együttlétek voltak; de talán a legmeghatározóbb élmény minden évben a karácsonyi istentisztelet, amikor az egész családom jelen van.

Mit jelent ehhez a közösséghez tartozni?

Sz. I.: Egy Ige jut eszembe, amit konfirmációmra kaptam. „Nem ti választottatok engem, én választottalak titeket.” Ő hívott ebbe a közösségbe.

K. R.: Megerősítést, elfogadást és szeretetet.