2006 böjt
Az imádság (Zsolt 50,1;3-5;14-15;23)
- Részletek
- Írta: Ravasz László
Az imádság a keresztyén emberek legnagyobb kiváltsága. Az a tény, hogy imádkozhatom, kibeszélhetetlen nagy előzményekből származik. Ha édesapámat köszöntöm: „Jó reggelt kívánok, édesapám!” e mögött a tény mögött sok és kibeszélhetetlen nagy előzmény rejtőzködik. Először az, hogy van édesapám, aztán az, hogy ez a drága jó édesapa az enyém, én vele vagyok, tudok beszélni vele, ő érti, amit én mondok s én tudom, hogy amit mondok, azzal örömet szerzek neki. Benne van az is, hogy ő szeret engem, én szeretem őt, együtt élünk s íme, most is, egy új napnak a kezdetén, egy csomó drága alkalom elején állunk.
Így vagyunk az imádkozással is. Előzménye az, hogy Isten teremtett engem és a maga számára teremtett. Evégből kijelentette magát előttem, felfedte szívének, lényének titkát, azt, hogy szeret, hogy Uram, Királyom, Atyám. Bennefoglaltatik ebben a tényben az, hogy én vágyakozom Isten felé. Tudom, hogy életemnek Ő az igazi táplálója és rendeltetése. Feléje fordulok, mint a fűszál a nap felé.
Az imádság tehát Istennel való társalgása a halhatatlan léleknek, teljesítése egy örök szövetségnek: annak, hogy mi Istent magasztaljuk és e magasztalással Isten kibeszélhetetlenül megáld és gazdaggá tesz minket. Az imádság: élet, azaz a léleknek olyan tevékenysége, amellyel különös erőket vesz fel magába; életét új elemekkel meggazdagítja s olyan javak birtokába jut, aminőket semmiféle más úton meg nem nyerhetne és semmiféle külső erő e javak részesévé nem tehetné. A csermakk kifosztott sziklevelét bármiféle mesterkedéssel nyujtanók, hajlítanók, feszítenők, soha belőle ezeréves tölgy nem lenne, de azáltal, hogy földből, vízből, napsugárból magábaveszi a nekiszánt elemeket, kinő a parányi magból az óriási cser. A lélek azáltal, hogy imádkozik, magábavesz olyan hatásokat, erőket, ajándékokat, melyeket csak imádság útján vehet el, de viszont ezek az erők, hatások, ajándékok egy merőben új és magasrendű életnek roppant lehetőségét, szépségét, igazságát és üdvösségét biztosítják. Bűnbocsánatot, vigasztalást, helybenhagyást, ihletést, békességet, reménységet, üdvösséget sehol sem vehetek, csak imádkozás által. Imádságban érezhetem meg Isten közellétét, álmélkodhatom dicsőségén, felelhetek örök szeretetére, foghatom meg felém nyújtott kezét. Egyszóval: az imádság az az életforma, amelyben valósággá lesz, életté válik Istenhez való gyermeki viszonyom, vele kötött örökkévaló szövetségem. Az imádságban Isten a legnagyobb ajándékot adja nekem: önmagát.
Imádkozzunk!
- Részletek
- Írta: Administrator
Uram, Te egyszer itt jártál a Földön s hátrahagytad lábnyomodat, hogy legyen mit követnünk. Te, aki a mennyből letekintesz minden vándorra, erősítsd a fáradtat, bátorítsd a csüggedőt, térítsd vissza az eltévedtet, vigasztald a küzdőt. Te, aki az idők végén ismét eljössz, hogy megítélj mindenkit.
Urunk és Megváltónk, hadd álljon példaképed tisztán és világosan lelki szemeink előtt, hogy szétoszlassa a ködöt! Segíts nekünk, hogy Téged követve érkezzünk meg üdvödbe és otthont találjunk Tenálad!
Sören Kierkegaard
Bemutatkozik új presbiterünk
- Részletek
- Írta: Laky Ottóné
Laky Ottóné Hámori Rózsa
1938-ban születtem Budapesten. Rákospalotán éltem gyermek- és ifjúkoromban. A MÁV-telepi templomba jártam dédnagymamámmal és a nagymamámmal – vasárnapi iskolába is – , ahol Gyökössy Bandi bácsi még akkor segédlelkész volt.
Az Arany János utcai Református Iskolába jártam ’48-ig, ott is konfirmáltam Szabó Miklós nagytiszteletű úrnál 1952-ben. Itt volt az esküvőm is 1959-ben. Férjem is református volt, ezért a fiaim is azok. 1959-ben Óbudára kerültem, és az óbudai templomba jártunk. Attila fiamat is ott keresztelték 1960-ban.
A Pozsonyi úton 1961 óta lakunk, azóta ide tartozunk és ide is járunk templomba. Zsolt fiamat már itt keresztelték. Mindkét fiam itt konfirmált, Attila 1974-ben, Zsolt pedig 1978-ban, amikor Berkesi Gábor itt volt segédlelkész. Nagyon szeretett ide járni az ifibe, később az egyetem miatt kimaradt.
A ’90-es évek elején a férjem beteg lett, s egyre súlyosabb lett a szívbaja, ami miatt 1995. augusztus 23-án meghalt. Ez szerdai nap volt, és eszembe jutott, hogy a bibliaóra szerdán van, eljöttem, szeretettel fogadtak. Azóta minden alkalommal itt vagyok, különösen, amióta a fiaim nincsenek itthon. A második otthonomnak érzem e helyet, és nagyon jól érzem magamat a gyülekezetben. Teszem, amit tennem kell, Isten dicsőségére.
Hála a mindenható Istennek.
Ökumenikus imahét gyülekezetünkben
- Részletek
- Írta: Tóth Béláné (Viola)
Ímé, mily jó és mily gyönyörűséges, a mikor együtt lakoznak az atyafiak! (Zsoltárok 133,1)
Az ökumenikus imahét alkalmából január 23-án, 25-én és 27-én, hétfőn, szerdán és pénteken gyűltünk össze imatermünkben. Az együttléti alkalmakon szép számmal vettünk részt. Hétfő este Móré István mérnök, kórházmissziós római katolikus lelkigondozó szolgálatát hallgattuk A hétköznapok ökumenéjéről általában címmel. Mondanivalójának kulcsgondolata: a különböző felekezetű testvérek és a nem vallásos embertársaink szeretetben való elfogadása, az egymás iránti szeretet megnyilvánulásának fontossága az apró dolgokban csakúgy, mint a nehéz hétköznapokban, súlyos betegségekben, kórházi ágyak mellett. Szerdán Balicza Iván, a budavári evangélikus gyülekezet lelkésze, a Baár–Madar Református Gimnázium evangélikus hitoktatója szolgált. Az ige Máté evangéliuma 6. és 7. részéből az imádkozásról és az imádság meghallgatásáról szólt. A téma több kérdést felvetett: tudunk-e imádkozni másokért; imádkozunk-e családtagjainkkal vagy más testvérekkel; imádkozásunk kitartó-e, állhatatos-e, van-e egyáltalán bizodalmunk az imádságban? Péntek este Halmos Ábel bencés szerzetes, tanár Budatétényről jött közénk: Dániel könyve 3. részéből választva az igét. A három ifjú: Sidrák, Misák, Abednegó történetét felelevenítve ki-ki feltehette magának a kérdést: valóban Istenre tudjuk-e bízni teljesen életünket, teljes valónkat? Van-e reménységünk, hogy Isten minden bajból megszabadít, minden nyomorúságunkat – ha benne bízunk – jóra fordítja? Az alkalmakat közös imádsággal zártuk, egyik este szeretetvendégséget is tartottunk. Mindhárom estére úgy emlékezem, hogy szívünk, lelkünk megtelt hálaadással és reménységgel, átélhettük a testvéri közösséget, Isten szeretetét. Dicsőség neki.
Tóth Béláné (Viola)
♦
Az ökumené görög szó, egységet jelent. Gyakran úgy érezzük, hogy ez egy kötelezően kipipálandó alkalom, ami nem igazán közelíti a keresztény felekezeteket egymáshoz. Lehet, hogy „nagyban” nem annyira látványos, de személyek, gyülekezetek között igenis átérezhetjük közös hitünket! Istennek hála, hogy megtapasztalhattuk gyülekezetünkben ezt az egységet! Római katolikus – Móré István mérnök, Halmos Ábel bencés szerzetes – és evangélikus – Balicza Iván lelkész – igehirdetőinktől sokat kaphattunk, egy közösségben lehettük velük, együtt imádkozhattunk.
Számomra különösen nagy hatással voltak az imádság erejéről szóló üzenetek: nem csupán egy megszokás, egy kötelező elem az ima, hanem hatalmas erő, amely az egyházakat és a gyülekezeteket élteti és hajtja előre. Maga Jézus mondta: „Ismét, mondom néktek, hogy ha ketten közületek egy akaraton lesznek a földön minden dolog felől, a mit csak kérnek, megadja nékik az én mennyei Atyám.” (Máté 18,19) Elgondolkodtató, hogy nem vagyunk ketten, akik egy akarattal lennék? De az is benne van az igében, hogy ha több felekezet részéről egy akarattal kérünk valamit, azt is megkaphatjuk! Igenis fontos az ökumenikus imahét, az imaközösség! A legváratlanabb helyzetekben is összekötheti az embereket közös imádságunk, a Miatyánk, amely minden esetben megteremti az egységet. A felekezetek nem csupán különbségeket, hanem termő sokszínűséget is jelenthetnek.
Nem mindig könnyű vállalni a világ előtt hitünket, ahogy Babilóniában a három fiatalnak, Sidráknak, Misáknak és Abednegónak sem volt az. Nem mindig gondtalan és könnyű a hívő ember élete. Sokszor a szenvedés próbatétel, amely ha fájdalmas is, javunkra szolgál. De Isten mindig ad erőt, mindenhonnan ki tud menteni bennünket, ha Őhozzá fordulunk.
Nagy élmény volt átélni és megtapasztalni, hogy bár sok különbség van a keresztény felekezetek között, mindegyik egyház alapja maga Krisztus, az Isten és az ő Igéje. Jó volt megtapasztalni, hogy milyen természetesen egyek tudunk lenni Isten előtt!
Teológus csendesnap
- Részletek
- Írta: Szabó László, IV. éves teológushallgató
Az a szokás a Teológián, hogy minden félévet csendesnappal kezdünk el. Mindezt azért, hogy találkozzunk Istennel, halljuk indító szavát, biztatását és ígéretét, hogy velünk lesz most is; és azért, hogy egymással is találkozzunk, lezárjuk az eddigieket, netán nézeteltéréseinket rendezzük, így induljunk egymást segítve. Itt nyerjük el azt az erőt, melyre szükségünk lesz tanulás közben és azt az örömöt, mely az örömhír továbbadóinak nélkülözhetetlen.
Már régóta megfogalmazódott a teológushallgatók között a vágy, hogy ne a Ráday utca 28. megszokott falai között tartsuk ezt a fontos eseményt – mivel a tanulás helye is, ezért kevésbé alkalmas –, hanem keressünk más helyet. Személyesen nekem az is fontos, hogy ilyenkor ne csak ugyanazokkal a diákokkal legyek együtt, akikkel egyébként is, hanem találkozzam másokkal, fiatalokkal, idősekkel, hogy egy természetes gyülekezeti hangulatban teljen ez a nap. Azért választottuk a Pozsonyi úti gyülekezetet, mert jó tapasztalatokat szereztünk azokon a hétfő estéken, amelyeken itt prédikáltunk. Mindig olyan szívesen fogadtak minket a bibliaórára járók, hogy reméltük, nem lesz ez másképp most sem.
És nem is csalódtunk. Már megérkezésünkkor mosolygós arcokat láttunk, akik pogácsával, teával kínáltak minket. Nem ez a reggeli tette kellemessé az indulást, hanem a kedvesség, amivel adták. A délelőtt hasonlóan telt. A dékán áhítata után énekeltünk Berkesi Bogival, majd a gyülekezet múltjáról és jelenéről hallgattuk meg a főgondnok és az egyik presbiter személyes beszámolóját. Teológushallgatókat ritkán lehet lekötni adatokkal. Mégis élveztük, és ennek egyetlen oka, hogy akik beszéltek, nem csak a beszámolójukat közvetítették, hanem a gyülekezethez való tartozásukat is, szeretetüket a közösség iránt. Különösen megragadó volt, amit a kezdetekről hallottunk. A mai népegyházi keretekhez képest felfrissítő olyat hallani, mikor a gyülekezet templom nélkül is összetart, így szeretik egymást. Elmondásuk szerint még mindig van olyan, aki a Tutaj utcai időszakot is átélte. Érdekes lenne velük is beszélgetni. A jelen helyzet, az alkalmak, a bizottságok munkái pedig a mostani életet bizonyítják.
A további – meghatározott témában tartott – előadások és beszélgetések után a záró áhítatot Berkesi Gábor lelkész úr tartotta. Este fakultatív táncházban lehetett részt venni.
Azt gondolom, folytatni fogjuk ezeket a találkozásokat, máskor is gyülekezetekbe fogunk kimenni. Számomra emlékezetes marad ez a nap, és azt hiszem, ezt elmondhatom minden teológushallgató nevében. Köszönjük azt a szeretetet és áldozatot, melyet értünk hozott a gyülekezet.
Isten áldja a Pozsonyi úti gyülekezetet!