2006 ősz
A reménység kancsója (János 2,1-12)
- Részletek
- Írta: Berkesi Gábor
Bevallom, sokáig nem értettem ezt az Igét. Adott egy menyegző az északi országrész, Galilea egy kicsiny településén, Kánában. A kor szokása szerint egy ilyen lakodalom több napig, nem ritkán egy hétig is eltartott. Az idő múlásával a bor is elfogyhatott. Miért oly nagy dráma ez? Miért akkora probléma? Bor nélkül nem lehet jó a hangulat, nem lehet jóízűen beszélgetni, táncolni, örülni? Dehogynem. Legfeljebb vizet isznak – bár nagy kincs –, meg gyümölcslevet – akkor is készültek ilyenek. Magam előtt látom Mária – Jézus anyja – gondterhelt tekintetét, amint odasúgja fiának: „nincs borunk”. Van egészség? Enni-innivaló? Szeretet? Öröm? Akkor mi a baj? Talán a házigazda vendéglátó presztízse szenved csorbát?
De eljött az idő, amikor megérthettem. A közel-keleti ember a szimbólumok világában él, szinte minden külsőségnek spirituális üzenete van. Így a menyegzői asztalon az ifjú pár előtt az ünnepség végéig ott lévő boroskancsó. Ha van abban bor, az azt jelenti: van remény, ha üres: a reménytelenség kiált némán. Így mindjárt világossá válik a szimbolika: nincs boruk – nincs reménységük. Akkor kár elkezdeni a házasságot, nincs semmi értelme. Mária diagnózisa azonnali terápiáért kiált: Jézus, könyörülj rajtunk!
Az Úr ott volt a menyegzőn, megszólítható volt. Tegyük ezt a kijelentést bátran jelen időbe, és evangéliummá magasztosul: Jézus egészen közel van, meg- és behívható, mint Emmausban az első húsvét este. Ő hű és igaz, hogy elfogadja az őszinte invitálást. Nem elveszthető nem elhagyható, „kéznél van”, különösen az imára kulcsolt kezeknél, szíveknél, Jézus megszólítható. Ez egyáltalán nem magától értetődő, de hatalmas ajándék. Hozzá kiáltani nem hangerő, nem decibel kérdése, idegen nyelvet nem kell megtanulni ehhez, tolmácsot sem kell fogadni drága pénzen: én, az ismeretlen, kicsiny folyamodhatom hozzá. Megtalálnom Őt nem fárasztó, költséges út megtételének kérdése, hiszen ott, ahol vagyok, ott van Ő is. Ajkam meg sem nyílik, és előtte világosak szívem, értelmem mélységeinek szándékai.
Jézusnál kész a megoldás. Nem mindig az általuk legjobbnak gondolt, legalkalmasabbnak ítélt időben. Hogy mi a jó, jobban tudja nálunk. Íme újra ott a kancsó a nászasztalon, benne a minőségi bor néma, de biztos bátorításával: ember ne félj, Kánában, az ókorban, Budapesten, a jelenben van remény Jézusban!
Ma valahogy körülöttünk, talán bennünk is nagyon üres a kancsó. A külvilág nem bíztat, hallgat vagy éppen sokkol. Ökológia, igazságszolgáltatás, terrorizmus, halottak számában mért szenzáció-hírértékek, rohanás, időzavar, szmog, gazdasági kilátástalanság ürítgeti edényeinket. A külvilág hallgat, semmivel nem bíztat, ilyenkor mindig felerősödik az evangélium: van remény – ami nem inflálódik, tőlünk független, állandó adomány felülről. Kívánom, legyen ott jelképesen Pozsonyi úti templomunk úrasztalán, a tanácsteremben, ifi és gyermekórás szobáinkban, látogatásainkban és otthonunkban is szüntelen a Jézustól kapott „reménység kancsó”.
Áldja meg Isten gyülekezetünk új missziói évének terveit, jószándékú küszködéseit, kezünk munkáját, szívünk szándékát.
Tanuló gyermek imádsága a zsoltárokból
- Részletek
- Írta: Szenci Molnár Albert
Tanítsd meg, mit tegyenek az ifjak, hogy ők élhessenek feddhetetlenül, szent igéd szerint útokat szabják! Én Téged kerestelek szüntelenül, kérlek, Úr Isten teljes szívemből, ne hagyd eltévelyednem törvényedtől!
Szüntelen gyönyörűségem nékem vagyon csak az Te parancsolatidban, Te útaidat gyakran emlejtem, hogy meg ne essem valaha azokban!
Add értenem parancsolatidat, és elmélkedem az Te csudáidról, és elmémbe foglalom azokat! És azokkal vígasztalom magamat, midőn sokképpen háborgattatom és kesergettetem. (119. zsoltár)
Útaid Uram, mutasd meg, hogy el ne tévelyedjem. Te ösvényidre taníts meg, kiken intézd menésem!
Az igaz Istenfélőknek megjelenti titkait, és az Őbenne hívőknek megmutatja kötésit. (25. zsoltár)
Ámen.
Gyermektábor Pénzesgyőrben
- Részletek
- Írta: Szmerka Gergely
Gyülekezetünk tagjai bizonyára sejtik, hogy a hittanórára járó gyerekek számára elképzelhetetlen a nyár egy pozsonyis gyerektábor nélkül. Az elmúlt évek és az idei tábor tapasztalataiból következtetek erre.
Június 10. és 15. között töltöttünk néhány szép, kellemes és hasznos napot a Bakonyban, Pénzesgyőrben. Minden évben egy téma köré csoportosulnak a délelőtti foglalkozások és az esti áhítatok. Így idén Pál apostol életével ismerkedhettek meg a gyerekek: Pál megtérése és missziói útjai álltak a középpontban. Ezeket a látványos történeteket rövid színdarabocskák formájába öntöttük. Szép volt ez a hét, mert együtt lehettünk egy nagy csapat lelkes és jólnevelt gyerekkel, akik – ha nem csalt a szemem – nagy kedvvel vettek részt a tábor programjain. A kézművesfoglalkozásokon lenyűgöző bőr karkötőket, bicskatokokat és pénztárcákat készítettek a gyerekek. Talán nem is kell mondanom, mert könnyen elképzelhető, hogy közel hatvan gyerek együtt mennyire eleven tud lenni. A fölhasználatlan – és olykor túlcsorduló – energiáikat a sportversenyek, sorversenyek, a környéken tett kirándulások és a nagy izgalmakat felkorbácsoló számháborúk azt hiszem, maradéktalanul lekötötték. Látnivalóban is bőséggel volt részünk: Zircen meglátogattuk a Bakonyi Természettudományi Múzeumot és Reguly Antal házát; egy nagy, egésznapos kirándulás közben pedig a cseszneki vár fokáról vethettünk egy pillantást a festői Bakony hegyeire is. Hazautazóban utolsó közös állomásunk Pannonhalma volt.
A tábort Berkesi Gábor és Polgárné Horváth Éva vezették, velük együtt tizen voltunk felnőttek: dr. Perjés Anna doktornő, Balaskó Anikó, Berkesi Anna, Bognár Barnabásné, Szőnyi-Balogh Éva, Szűcs Attila – és utolsó este érkezve közénk – Bognár Barnabás (mindnyájan pedagógusok). Talán nem merészség, ha munkatársaim nevében azzal zárom, hogy mi is köszönettel tartozunk az ebben a szolgálatban való részvétel lehetőségéért.
Az erdélyi kisifi-táborról
- Részletek
- Írta: Bereczky Örs
Attól tartok, sokak számára nem egészen világos, kiket is értünk a „kisifisek” elnevezés alatt. Néhány évvel ezelőtt merült fel az igény, hogy a lassan felnövő „ifi” mellett a nem olyan régen konfirmáltaknak legyen egy újabb bibliaköre. Azóta az addigi „ifisek” a „nagyifi”, az újak értelemszerűen a „kisifi” nevet viselik. Hála Istennek, talán megint fog alakulni ilyen újabb csoport, az is lehet, hogy kettő is. A neveket tovább nem érdemes bonyolítani – tán ilyen szörnyű elnevezések születnének, mint: „miniifi”, „középifi” – úgyhogy más gyülekezet gyakorlatához hasonlóan a különböző bibliakörök saját nevének megtalálása lesz a megoldás a közeljövőben. Mindenesetre itt a középiskolások bibliaköréről van szó.
A kisifi idei táborának helyszínére sok javaslat volt. Valamikor kora tavasszal az egyik legaktívabb tag, Riesenberger Edina szava volt a legsúlyosabb: menjünk Erdélybe! Innen már könnyű volt a dolgunk, hiszen tavaly a nagyifi erdélyi táborának kiváló helyszíne volt a Farcád melletti Bikafalva. Így esett, hogy most már két külön bikafalvi tábort kell a gyülekezeti emlékezetben megtartanunk.
A tavalyi tapasztalatokat nagyszerűen lehetett hasznosítani. Nem kellett sokat gondolkozni, hová szervezzünk kirándulásokat, hogyan lesz megoldva az étkezés, és így tovább. A tábor harmadik napján egy rosszul sikerült focizás eredményeként eltörtem a kezemet, amint erre bizonyára sokan emlékeznek. Amíg a többiek jobbnál jobb helyeken művelődtek, én a szállásunk ámbitusáról – a falu közepén épült régi iskola épületéből – figyeltem Bikafalva főterének forgalmát. Táborvezetőként a kiesésem semmi gondot nem okozott, hiszen nagyjából ismertük a helyszíneket, a távolságokat – persze Poros Julcsi meg Berkesi Márti alparancsnokok töretlen tekintélye, tapasztalata amúgy is elég volt mindenre.
Egy évvel ezelőtt Bikafalvát és Farcádot súlyosan megrongálta a hírhedt székelyföldi árvíz. Emberéletben nem esett kár, de sok ház összedőlt, és tönkrement a bikafalvi templom. Az ifjúsági szállásunk étkezdéje és fő közösségi terme vasárnap gyülekezeti teremmé változott, az udvarunk tele volt építkezési anyagokkal. A templom teljes régészeti feltárást kapott. Épp megérkezésünk napján adták hírül az erdélyi napilapok a hírt, hogy az általunk is megnézett falmaradványok a templom belsejében az eredeti késő gótikus református templom maradványai. Azóta már visszatemették a régi falakat, augusztus 23-án megtartották a veszedelem egy éves évfordulóján az újjáépítésért hálát adó istentiszteletet is. Az árvíz nyomainak, a szétrombolt patakmedernek és az építkezéseknek tanúi voltunk a faluban és a környéken.
A nyári együttlét elsősorban a lelki közösség építésére szolgál. Az idei év vezérgondolata az volt: vissza tudunk-e emlékezni majd a bajban arra az Istenre, aki megadta, hogy most békességben és nyugalomban együtt lehetünk? Az a reménységünk, hogy Isten mérhetetlen kegyelme sosem fogy el, mindig bizalommal fordulhatunk őhozzá. Ezt erősítette az utolsó nap a bikafalvi gyülekezettel együtt tartott istentisztelet is, amelyen egyébként – nemes pozsonyis ifi-hagyományokat követve – énekléssel szolgáltunk.
A kirándulások a következőképpen alakultak. Első napunk eltelt az odaúttal, amely 14 órán keresztül tartott. Másnap elsétáltunk a falu fölött lévő Akasztó-hegyre, onnan egy kerülőt tettünk a Küküllőt összeszorító Bonta-szoros felé, Ócfalva irányába. Elmentünk Szászföldre, meglátogattuk Medgyest, Berethalmot, a megunhatatlan Segesvárt, még a nagygalambfalvi – ez Kányádi Sándor faluja – székely templomra és lelkészének órás előadására is volt türelmünk. Fürödtünk a Székelyudvarhely melletti Szejkefürdő strandján – persze muszáj volt vonattal mennünk, hiszen a tábor tagjai közül többen vasútbarátok, sőt néhányan ilyen családból származnak (Pálóczy-lányok). Voltunk a parajdi sóbányában, meglátogattuk Orbán Balázs és Tamási Áron síremlékét. Nincs messze Bikafalvától, így nem maradhatott el a székelyderzsi unitárius templom és helytörténeti gyűjtemény felkeresése sem: itt látható az egyik leghíresebb középkori Szent László freskó. Az idén is kiválóan sikerült a falukutatásunk: a tábor résztvevői kérdőívekkel felszerelkezve Bikafalva életét, mindennapjait tanulmányozták. Természetesen elgyalogoltunk testvérgyülekezetünkbe, Farcádra, ahol Antal Géza lelkipásztor vezetésével a kisifi is megismerkedett a csodálatos faluval, gyönyörű templomával.
Az utolsó este nagy tüzet raktunk, körbeültük, állítólag még énekeltünk is. Még hátra volt a másnapi istentisztelet, a hajnalba nyúló hazabuszozás, a valóban könnyes búcsú vendéglátóinktól (Albert Sándor lelkipásztor, ránk főző felesége: Zsuzsa, lányuk és unokáik), de már sejtettük: jó lesz majd visszaemlékezni ennek a hétnek minden pillanatára.
Luther Márton nyomában: Németországi utunk
- Részletek
- Írta: Komjáthy István
Már évekkel ezelőtt foglalkoztatott minket a gondolat: milyen jó lenne reformátor őseink nyomába eredni, elmenni szülőföldjükre, testközelből megismerni tevékenységük színhelyét, és ott adózni emléküknek. Amit már régóta terveztünk, az idén nyáron Isten segítségével valósággá lett: 2006. július 24-én 12 fős csapatunk útra kelt Németországba, hogy Luther Márton életének főbb állomásait fölkeresse. Első úticélunk Wittenberg volt, ahol két éjszakát töltöttünk a várban található ifjúsági szálláson. Csodálatos élmény volt az 500 éves falépcsőkön fölmenni szobáinkhoz közvetlenül a Vártemplom szomszédságában, ahol Luther Márton nyugszik, és amelynek kapujára 1517. október 31-én kifüggesztette 95 tételét.
Wittenberg csodálatos, hangulatos és békés kisváros. Kedden egész napos sétát tettünk a gyönyörűen felújított belvárosban. A világ legnagyobb reformációtörténeti múzeumában – amely Luther házában található – megtaláltuk a magyar cötus zászlóját is. A legnagyobb élményt egy 1517-ben nyomtatott 95 tétel, az eredeti Luther által fordított Biblia és az Ágostai hitvallás első példányai jelentették. Utunkat a Vártemplom megtekintésével zártuk, amelynek felmentünk a tornyába is.
Szerdán Eisleben felé vettük az irányt, ahol a St. Andreas templomban – amely Luther utolsó prédikációjának színhelye – beszélgettünk a templom fiatal evangélikus lelkésznőjével, aki mesélt nekünk a gyülekezet életéről, valamint a helyi lét nehézségeiről. Ezután Lipcsébe látogattunk el, ahol rögtön a Tamás templomot kerestük fel, amelybe belépve Bach-muzsika fogadott minket. Nem is akartunk kijönni, hiszen mindenkit megérintett a zene, de az idő sürgetett minket. A Bach Emlékmúzeum megtekintése és rövid belvárosi séta után elindultunk, hogy elfoglaljuk a szállásunkat – egy meglehetősen kalandos út után – a thüringiai erdő szívében fekvő gyönyörű kis faluban, Döschnitzben.
A lelki, szellemi mellett a testi feltöltődésre is gondoltunk: csütörtökön gyalogos kirándulást tettünk a thüringiai erdőben, majd a fenyőerdőkkel határolt pici fürdőhelyen, Auebadban pihentünk ki az út minden eddigi fáradalmát.
Pénteken Eisenach felé vettük az irányt. Délután fölmentünk a festői Wartburg várába. Megnéztük azt a szobát, amelyben Luther „raboskodott”, ahol németre fordította az Újszövetséget. A tinta nyoma, amit az ördög felé hajított, nem látható, de a turisták kellően szétbontották a falat az évszázadok folyamán.
Utolsó előtti napunkon, Erfurtba látogattunk el, amely egészen kivételesen gyönyörű város. Az Ágostai kolostort megnézése után a belvárosban sétálgattunk, amelynek szinte mindegyik háza a történelemről mesél. Csodálatos reneszánsz udvarban ebédeltünk meg. A legszebb talán mégis a firenzei Ponte Vecchióhoz hasonlító Szatócsok hídja volt. Délután meglátogattuk még Weimart is, ahol Schiller és Goethe verseit olvasva idéztük föl a nagy költők emlékét és hódoltunk az irodalomnak. A híres orvos-orgonista, Albert Schweitzer háza és szobra előtt is tiszteletünket tettük.
Minden nap Luther gondolataiból szemezgetve tartottunk áhítatot vagy hosszabb beszélgetést. Nagy élmény volt átélni, hogy a közel ötszáz esztendeje megírt üzenetek napjainkban is ugyanolyan érvényűek, ugyanúgy gondolkodásra, önvizsgálatra és vitára ösztönöznek. Luther ember volt, tele sok gyarlósággal, kétséggel és hatalmas életszeretettel. Azonban Isten kegyelméből olyan dolgokat fedezhetett fel a Szentírás segítségével, amely a mai napig alapjaiban meghatározza hitünket. Olyan jó volt alaposabban megismerni gondolatait, és a már ismertebb – hittanórákon megtanult – üzeneteit ismét át- és újragondolni!
Hosszú és fárasztó hazaút után vasárnap este, Istennek hála, épségben megérkeztünk. Most is hálás szívvel gondolunk vissza ennek a hétnek minden áldására, ajándékára! A csodálatos kulturális élmények mellett az áhítatok és ifik alkalmával lelkileg is feltöltődtünk, de jutott idő pihenésre és játékra is. Köszönjük a gyülekezetnek, hogy megvalósulhatott ez az út, és eljuthattunk ezekre a gyönyörű helyekre!
Október 30-án, a reformáció előestéjén fényképes vetítést tartunk az útról Luther-idézetekkel és énekléssel egybekötve. Várunk mindenkit szeretettel, aki szeretné jobban megismerni a nagy reformátor életét, üzeneteit, gondolatait!