2006 karácsony

Részletek

Írta: Lambert Győzőné

Gyermek- és fiatal éveimet falun, Istenben hívő és református vallásukat gyakorló családomban és rokonságaim körében éltem, akik ünneplési szokásait a mai napig ápolom, és nagy tisztelettel megtartom.

Minden keresztény ünnep, de különösen Jézus Krisztus születésének és eljövetelének ünnepe, nagy várakozással töltötte be családunk életét. Az Édesanyám az adventi heteket a várakozásra és a karácsonyt a szeretetben történő ünneplésre való felkészülésre szentelte és erre tanította családját is. Az ünnepek, de különösen karácsony előtt a környezetünket csillogó tisztaságúvá varázsoltuk. Édesanyám mondogatta: „Ha otthonunkba a kis Jézuska szállást kérve bekopog, számára méltó szállást készítsünk. Tisztítsuk meg magunkat is, gondoljuk át egész évi cselekedeteinket, és ha Istent megbántottuk, kérjük és imádkozzunk megbocsátó kegyelméért, ha embertársainkat megbántottuk, kövessük meg Őket is, mert csak így lesz szeretetben teljes, Isten által megáldott ünnepünk.”

Követve gyermekkori emlékeimet, az adventi heteken nagy szeretettel és gondossággal készítek kisebb tárgyakat, fenyőfadíszeket, és karácsonyra ezeket ajándékozom a szeretteimnek. Ezen ajándékozási szokásokat próbálom családtagjaimnak is átadni több-kevesebb sikerrel, mivel szeretteim a környezetükben nem ezt látják. Az ajándékok utáni szaladgálás helyett követem Édesanyámtól tanult már említett ünnepi felkészülést.

Az adventi hetekben minden gondolatomat és cselekedetemet a karácsony örömteljes várakozása tölti be. A karácsony, családom körében nagy szeretetben történő, megünneplésére készülve, iparkodom elkészíteni a családtagjaim által kedvelt szokásos finomságokat.

Reménykedve várom, hogy karácsonykor Jézus bekopog hozzám, és én méltó szállást nyújtok számára.

Részletek

Írta: Friedrich von Boedelschwing

„Minden fény, melyet gyújtunk, arról tanúskodik, mely megjelent a sötétben.”

Részletek

Írta: Nagy Kázmér

Így advent idején már többször elgondolkoztam azon, hogy mi az, ami számomra, talán többünk számára legelőször elhozta, és mindmáig a legerősebben hordozza és viszi tovább a karácsonyi üzenetet. Ami úgy meg tudja lágyítani az ember szívét, hogy még ha a legzűrösebb világi forgatagból is esünk be az ünnep fénylő csillaga alá, egy pillanat alatt minden zaj elcsendesedik körülöttünk, megnyugszik a lelkünk, és egy kicsit magunkba szállunk. Nos ez az, „ami” vagy inkább „aki”: a karácsonyi énekek világa. Hiszen, ahogy azt az evangéliumok hirdetik: „Az ige testté lett”, s mihozzánk kicsikhez és nagyokhoz, hitben járókhoz és a hitre vágyókhoz egyaránt, csodálatos versek és dallamok, dicséretek és népi énekek formájában jutott el először a hír az Úr Jézus érkezésének csodájáról.

Gyerekkorom soha el nem halványuló emléke az, amikor nagyszüleimmel, Bereczky Alberttel és feleségével, Piroska nagymamámmal, szüleimmel, dr. Nagy Endrével és Teréz édesanyámmal, a Szalai házaspárral, Tildy Jolán nénivel és Berci testvérbátyámmal együtt töltöttük a szentestét. Mi gyerekek, persze, nagyon vártuk az ajándékokat. Akkor még szerényebb világ volt (az 50-es, 60-as években), egy-egy könyv vagy labda is nagy örömet okozott, de ahogy egy kicsit nagyobbak lettünk, egyre jobban és jobban vártuk és vágytuk a karácsonyfa körüli közös éneklést. Ilyenkor végigénekeltük a református énekeskönyv összes karácsonyi dicséretét, olykor többször is. Később, már mi gyerekek magunk is kértünk éneket. Én például, majdnem mindig a 329-est kértem: „Itt állok jászolod felett, ó Jézusom szerelmem…”. Nem sokkal később, eljutottam a 2. versszakig is. Úgy morzsolgattam a szavakat, dúdoltam J. S. Bach gyönyörű dallamát, mintha újra és újra keresztelőn volnék: „Nem éltem még e föld színén: te értem megszülettél…” Azóta is, amikor a „lelkem roskadozva vittem” vagy éppen örömömben sokszor „jutalmaztam meg magam” e felséges énekkel.

Később, kiskamasz koromban, édesapámmal gyakran látogattuk meg keresztszüleimet Bánhidán (ez a község ma Tatabánya egyik kerülete). Mivel apám és keresztanyám csak igen „hamiskásan” tudtak énekelni, ezért nem is szerettek, viszont a szép melódiát, zenét szívesen hallgatták. Szenteste a Bécsi Rádióban szinte folyamatosan a Stille Nacht-ot játszották: „Stille Nacht, heilige Nacht…” („Csendes éj, szentséges éj…”). Édes dallam, talán túl szép is – gondolom érthető, hogy mit akarok ezzel mondani –, mégis, ha hallom, mindig a már rég elhunyt édesapámra, keresztszüleimre és a velük töltött karácsonyokra emlékezem.

Már felnőtt koromban, lengyel feleségem révén, más karácsonyi énekekkel gazdagodott családunk: ezek a lengyel kolendák. Olyan gyönyörűek, hogy nem lehet meghatottság nélkül sem hallgatni, sem énekelni őket. Márpedig nálunk szenteste, ezeket énekelni kell: „Wsród nocnej ciszy glos sie rozchodzi…” („Az éjszaka csendjében egy hang hallatszik…”)! Az első strófák után persze feleségem magára marad, mert a többiek tudománya hamar elfogy. Ez nem is baj, hiszen szép hangja van, s mi többiek áhítattal tovább hallgatjuk. Amikor azután már a magyar nyelvű dicséretekből is kifogytunk, de ifjaim türelme még nem fogyott el, felteszem a karácsonyi magnókazettát, amelynek egyik felén a Debreceni Kántus, a másikon pedig a lengyel Mazowsze együttes gyönyörködtet bennünket. Reménységünk szerint, idén is így tölthetjük el együtt, családi körben az Úr Isten szeretetének mindannyiunk iránt megnyilvánuló áldott ünnepét.

Mint ahogy a fény közvetíti a látható információt: a képet, úgy hintik szerte szét énekeink nemzedékről nemzedékre a szívünkben felgyulladó karácsonyi örömhírt, az Igét: „Ne féljetek, mert íme, hirdetek nektek nagy örömet, amely az egész nép öröme lesz: Üdvözítő született ma nektek, az Úr Krisztus, a Dávid városában.”

Részletek

Írta: Administrator

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy gyertya. Olyan nagy volt a csend körülöttük, hogy tisztán lehetett érteni, amit egymással beszélgettek. Azt mondta az első:

– Én vagyok a béke. De az emberek nem képesek életben tartani. Azt hiszem, el fogok aludni…

Néhány pillanat múlva már csak egy vékonyan füstölgő kanóc emlékeztetett a hajdan fényesen tündöklő lángra. A második azt mondta:

– Én vagyok a hit. Sajnos az emberek fölöslegesnek tartanak. Nincs értelme tovább égnem…

A következő pillanatban egy enyhe fuvallat kioltotta a lángot. Szomorúan így szól a harmadik gyertya:

– Én a szeretet vagyok! Nincs már erőm tovább égni. Az emberek nem törődnek velem, semmibe veszik, hogy milyen nagy szükségük van rám…

Ezzel ki is aludt.

Hirtelen belépett egy gyermek. Mikor meglátta a három gyertyát, felkiáltott:

– De hát mi történt? Hiszen nektek égnetek kellene mindörökké!

Elkeseredésében hirtelen sírva fakadt. Ekkor megszólalt a negyedik gyertya:

– Ne félj, amíg nekem van lángom, újra meg tudjuk gyújtani a többi gyertyát! Én vagyok a remény!

A gyermek szeme felragyogott. Megragadta a még égő gyertyát, s lángjával új életre keltette a többit.

Add Urunk, hogy soha ki ne aludjon bennünk a remény! Hadd legyünk eszköz a kezedben, amely segít megőrizni gyermekeink szívében a hit, remény, szeretet és béke lángját! Ámen.